Irodalmi Szemle, 2002

2002/3 - Öllős Edit: Duett a dadával (gondolatok)

Öllős Edit

DUETT A DADÁVAL

(részletek)

— Vannak napok, mikor az író valóban az írásnak él. A gondolatoknak, miképp ő nevezi, melyek majd papírra is kerülnek. Velük ébred, velük tusol, velük mos fogat, velük ebédel, velük sétál, velük sziesztázik, egyszóval: ők töltik ki életét. (Ilyenkor hiányzik legkevésbé a társ is.) Mikor íróasztalhoz ül, dőlnek belőle a sorok. Hol jobbra dőlnek, hol balra, hol ágaskodnak, hol ugrabugrálnak... Ilyenkor nem gépel semmit, levelet sem ír, nem is fordít, általában aludni is elfelejt. Aztán közbejön valami... Például kénytelen anyagot küldeni a szerkesztőségbe, vagy egyszerűen belázasodik. Gondolatai egyik pillanatról a másikra cserbenhagyják. Napról napra jobban csodálja magát, mire volt képes. Amit megírt, csak azért sem olvassa újra (mert tudja, még jobban kihoznák a sodrából), amit meg más írt...? Igényes feladat kiválasztani, minek is álljon neki. Mert mindenben a Gondolatot keresi, melyben legalább egy cseppet magára ismer...

Tényleg: miért olvas az író olyan keveset?

— Ami hiányzik életedből, arra nem érdemes gondolni, mert máris szánnád vagy kinevetnéd magad.

Ami adott, azt meg felesleges agyonragozni.

— Dopping lenne a szeretet?

— Legjobb barátnőm.

Érződik határozottsága, ahogy becsukja maga mögött az ajtót.

Szkeptikusnak tűnő megjegyzéseiből árad az objektivitás, lekoppinthatatlan stílusából meg a terjedelmes látókör.

Mikor lekap, azzal is simogat.

Elhallgatott véleményébe meg belepirulok.

— Ha a telefon nem háborgatna, kitárulna a világ.

De így minden összezsugorodik, és önmegtartóztatásra kényszerít.

— Előbb írtam valamit, amivel máris nem értek egyet.

Hát ilyen kacskaringós az út igazodni ehhez a világhoz?

Vagy elég mindennap beiktatni egy miniatűr vezeklést, így bűnhődni az el/nem/követettekért?