Irodalmi Szemle, 2002

2002/1-2 - Aich Péter: Csipkerózsika vára (novella)

Aich Péter

Áthaladtak az udvaron és a kapuhoz közeledtek. A fiatalabb úr a kerékpárokat a falhoz támasztotta.

— Tessék csak, jöjjön — mondta az idősebb úr —, ha megengedi, előre megyek, mutatom az utat.

Fölmentek a lépcsőn, néhány folyosón keresztül, majd benyitottak a fürdőszobába. Az ódon kastélyt meghazudtoló, ízléses csempével kirakott helyiség volt ez, hatalmas beépített mosdóval, amelyben akár egy csecsemőt is meg lehetett volna fürdetni.

— Itt magatokra hagylak — mondta az idősebb úr. — A lányom majd ellátja önt, uram. Aztán még gyertek be a fogadóterembe — szólt az ifjú hölgynek,

— hadd lássam, mit művészkedtél.

— Jó volna, ha levenné az ingét — mondta gondterhelten az ifjú hölgy. — Meg tudja oldani?

— Majd én segítek — ugrott oda a kislány, és gondosan kigombolta apja ingét, majd anyáskodva segített kibújni belőle, ahogy azt apja csinálta, amikor őt öltöztette-vetkőztette. Igaz, kissé véres lett az ing a férfi könyökétől, de hiszen már úgyis koszos volt az út porától. Aztán erősen megfogta apja kezét, hogy ne fájjon és bátorságot sugalljon, amíg az ifjú hölgy kimossa a sebeket.

Ügyes és feltűnően gyöngéd keze volt. Olyan óvatosan és finoman nyúlt hozzá, hogy bátorítani kellett, csak rajta, majd kiabál, ha fáj.

— Nem fog nagyon fájni, mert tartom a kezedet — mondta a kislány. — Ugye nem fáj?

A férfi legszívesebben megsimogatta volna gyermeke fejét, de nem lehetett, mert az egyik kezét a kislány tartotta, a másikat az ifjú hölgy. Valamilyen különleges szappant kerített, nyilván babaszappan, gondolta a férfi, mert alig csípett. Hamarosan kiderült, hogy bizony több volt a kosz mint a sebes hely, mármint a tenyerén. De azért azt is be kellett tapasztani. Még az ingét is ki akarta mosni, mivelhogy véres lett a vetkőzésnél, de azt már nem engedte a férfi. Hiszen van az autóban tiszta, majd átöltözik.

Tenyerén tapasszal, gézzel rögzítve, hogy azért le ne csússzon, alkarján kötéssel a bicepszéig és a koszos ingben lépett a fogadóterembe. Az idősebb úr, már átöltözve, szivarral a kezében újságot olvasott. Úgy látszik, elég sokáig vacakoltunk a kötözgetéssel, hogy ez már megmosakodott és át is öltözött, gondolta a férfi csodálkozva, mert egyáltalán nem tűnt neki hosszúnak a fürdőszobában töltött idő. Amint az ifjú hölgy kinyitotta előttük az ajtót, az idősebb úr fölkelt, elébük sietett és hellyel kínálta őket.

— A nagy ijedelemre azért iszik velünk egy kortyot, ugye? — s válaszra sem várva folytatta: — Mivel kínálhatom?

A fogadóterem nem is hatott olyan nagynak, mint amilyen valójában volt. Az öreg bútordarabok úgy voltak elrendezve, hogy bensőséges, meghott légkört teremtettek, a kényelmes karosszékek tartózkodó figyelemmel fogadták az embert, nem nyelték el azt, aki beléjük ült.

— Neked is tölthetek? — fordult a belépő fiatalabb úrhoz. — Minek is kérdezem, hát persze.

— Te nem mész átöltözni — mondta kihívóan a fiatalabb úr az ifjú hölgynek.