Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Lehóczky Ágnes: Az önértelmezés lehetőségei
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Nagy Gábor köteteiben dialogizál a nagy dél-amerikai mítoszteremtőkkel, Vargas Llosával, Márquezzel, megidézi ezeknek a világoknak még meglévő közösségi tapasztalatát. A Lélekvesztő egyetlen végigvonuló, ki-kitérő történeti szála Vargas Llosa Júlia néni és a tollnok című regényének továbbszövése, egy sóvárgó beteljesíthetetlen, a Vargas Llosa-i és márquezi világokra, teremtett mítoszaikra jellemzően tragikus, sorsszerű, bűnös, de mindent átható, szenvedélyes szerelem története a Lélekvesztő című kötet, ill. ennek a mitikus világnak töredékei, mozaikdarabjai az egyes versek. A kötet ciklusépítkezése a középkori sestina-vers szigorú kombinatorikáját követi úgy, hogy a hat ciklus tematikailag összetartozó versei szét vannak szórva, így a hat vegyes ciklus darabjai összetartoznak, megteremtve a kötet kohézióját, egységes világát, rendjét. A hat ciklus szerepei így megfelelnek egymásnak, összetartoznak, párosíthatok. A szerepet gyorsan váltogatja a költő, hol a szerelem testi beteljesedésére vágyakozó Júlia néni („Európába számkivetetten,/ ki úrnő voltam a trópusokon,/ nyakig begombolva, ijedten / keresem tovatűnt buja szagom." Júlia néni siránkozik), hol pedig az ifjú, szerelmes unokaöcs, Mario sóvárgó hangja szólal meg („te vagy ó mondd te vagy arcomon az a lék // bevarasodott végleg kialudt kráter / peremén a korommá feketült láva / nem tudom hol keresselek én a tróger / ki szeretni voltam gyáva gyáva” Mario reggelei) a köteten végigvonuló szerelmi történetben; nem véletlen a közöttük tátongó óceán sem, mely Európát és Dél-Amerikát választja el egymástól, Júlia nénit és Mariót. mítoszt és valóságot, a fantázia világának édességét, buja ígéreteit és a realizmus hideg csalódását. Ez a feloldhatatlan feszültség és beteljesületlenség vonul végig a köteten. Ebben a megvilágításban is értelmezhető a Lélekvesztő köteteim, nem csupán e mindent elsöprő szenvedélyből fakadó lelki nyomorúságról, a kárhozat lehetőségének veszélyéről és a lélek megsemmisüléséről van szó, vagy a jól ismert archetipikus képről, a végtelen óceán viharaiban hánykódó kicsi sajkáról mint az emberi lélek hányattatásainak allegóriájáról (erre utal A hajós imája napfogyatkozáskor című vers is: „lélekvesztőn ha sodródsz / légy úrrá az áron / vagy hordalékká zúzódsz / az alvilágon’’), mely akár az odüsszeuszi hányattatásokra is alludálhat, hanem a személyes költői hang szerepekben való tobzódásának, maszkpróbálgatásainak veszélyéről is; ezekben a szerepekben maga a lélek veszítődik el, e szerepjátékok tragikus játékok is egyben. A Lélekvesztő verseiben a lélek elveszik vagy elrejtőzik, mindkét értelmezés lehetséges, de ezek a szerepek közel állnak a költőhöz. Szerepköltészet, személytelen költészet ez, de nevezhetjük sokszemélyűségnek is, mely egyfajta megállapodottság hiányát is mutatja a még fiatal, hangját kereső-próbálgató-kísérletező költőnél, de a sokszemélyűség, a maszkpróbálgatás pszichikai izgalma, kíváncsisága is inspirálhatja a költőt. A lélek, illetve a személyiség elveszítésével ellentétes irányú folyamat az öndefiniálás, pontosabban az önmitologizálás kísérlete, igénye, ezzel párhuzamosan pedig a költői sors vállalásának, a tragikum vállalásának kifejezése is. A Lélekvesztőben a költői szerep két végletes figurája jelenik meg. A tollnok bemutatkozik című versben a tollnok maga az író, a Vargas Llosa-i regényben a dicsőített, majd megvetett szappanopera- és giccsgyártó szerző, „kit hősként
