Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - FÓRUM - Pomogáts Béla: A magyar nyelv a 21. században, Fábry Zoltán és a baloldaliság
Fábry/Kazinczy Napok — 2001 színezete, és léteznek olyan értékek, például a nemzeti identitás, a kulturális hagyomány, a vallásos meggyőződésre alapozott erkölcsiség, amelyeknek jobboldali színezete van. Ezek, mondhatnám, az „örök baloldal” és az „örök jobboldal” értékei. De hogy ezeknek az értékeknek mennyire nincsen közük a huszadik században önmagukat bal- vagy jobboldaliként meghatározó hatalmi képződményekhez, azt mi sem tanúsítja jobban, mint az emberi szabadságot és egyenjogúságot zsarnoki módon megszüntető szovjet (és csatlósállami) kommunizmus, illetve a keresztény erkölcs alapjait szétromboló, az egyházak függetlenségét felszámoló német náci (és csatlósállami) rendszerek. A baloldaliság és a jobboldaliság e véres század folyamán leginkább kalózlobogóul szolgált, és gyanakszom arra, hogy aki mostanában a balol- daliságot mint olyat ostorozza, az valójában csupán egy kalózlobogót lát maga előtt, és szeme elől veszti a baloldal igazi hagyományait és örök értékeit. Az „örök baloldal”, mint európai hagyomány, nem pusztán retorikai fogalom, ez az „örök baloldal” öltött alakot a huszadik századi magyar szellemtörténet több nagy mozgalmában, főként természetesen a hivatalosság és a hatalom ellenzékénél. így a Nyugat körül kialakult táborban is. amely kétségtelenül a szabadságjogokra, a pluralizmusra, a társadalmi igazságosságra és a művészi függetlenségre alapozott baloldali tradíciót folytatta és képviselte. A Nyugat tábora az „örök baloldal” értékvilágát mutatta fel, habár ebben a táborban természetesen jelen voltak azok az értékek is, amelyeket az előbb mint jobboldali értékeket próbáltam meghatározni. Tehát a „szabadság—egyenlőség—testvériség” 1789-es és 1848-as eszményei mellett a nyugatosok elkötelezték magukat a nemzeti identitás és kultúra értékvilága mellett is. A huszadik századi magyar történelem kontextusában ez a „nyugatos” értékvilág mindazonáltal általánosságban inkább baloldali értelmet és azonosságot kapott, egyszerűen azért, mert az önmagát jobboldalinak deklaráló hatalmi rendszer elutasította és ellenzéki pozícióba kényszerítette a társadalmi és kulturális modernizáció értékeit. Ezekre az értékekre és a kényszerű ellenzéki szerepvállalásra utalt Babits Mihály is 1930-as Baloldal és nyugatosság című nevezetes írásában. Ebben a következőket állapította meg: „Nem a politika választott el előzőinktől, hanem éppen az, hogy túl voltunk az ő politikájukon; az ő problémáik minekünk nem voltak problémák: a mieink nem is politikai, hanem világnézeti problémák voltak; tudtuk, éreztük, hogy ezen múlik minden: a magyar politika kicsinyes játék volt csak: mi kérdéssé tettük magát a magyarságot, magát a politikát s emberségünket és művészetünket; átéltünk minden világnézetet, szocializmust és arisztokratizmust, apostolokét és tiszta artistákét; s ha csak szép verseket akartunk — mint Ady mondta, gyönyörűeket írni: az is több volt. mint egyszerűen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl. Ebben voltunk valahogy mind baloldaliak, azaz ellenzék; noha egymás közt a legkülönbözőbb hitvallással, s egyenként is és évek sorában, a legkülönbözőbb hitvallásokat járva meg.” Ez a Babits által is hangoztatott magyar baloldaliság kétségtelenül átível a huszadik század történetén, és ebben az értelemben valóban egyetemes magyar baloldali értelmiségi konszenzus tapasztalható.
