Irodalmi Szemle, 2002

2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Fried István: A magyar és közép-európai polgár (esszé)

A magyar és közép-európai polgár

egymástól is különböznek, egymás megértéséhez sem képesek eljutni, így sem ön-megértésük, sem másoknak megértése nem lesz lehetséges. A San Gennaro vérében az első és az utolsó szót az őselemek mondják ki, nem a „primordiális” kor Guénon körülírta tényezői, hanem Dél-Itália „ősvilága”, amely jelenkori is, és amelyben az emberi történelem, így az emigránsoké, pusztán epizód. A mítoszból ívelt az út a logoszig, a logoszt tagadó világ pedig önnön történelmébe záródik vissza.

A Rómában történt valami szintén az emigráció regénye, a Caesar halálát követő napoké, a rendszerváltásé, amelynek során fölvonulnak a régi rendszer élvezői és kárvallottjai, hogy előkészüljenek a helyfoglalásra az újabb rendszerben. Az 1970-es évek elején még mi sem mutatott afelé, hogy a szovjet rendszer felbomlik, inkább Márai kísérleti játékának, az értelmiség hiteltelene- dését leíró regénynek a megsejtéseit értékelhetjük a bravúros szerkesztésű műben. A regény három részből áll, és mindhárom rész négy nagy fejezetből. Ha a számmisztika ismert elemeire gondolunk, megállapíthatjuk, hogy a három az égi, a négy a földi tökéletesség száma, egyben a három a földön, a négy az égben realizálhatatlan. Ég és föld között lebeg az ember, Ulysses gyermekeként jobbra törekvésében és kicsinyes-bűnös vágyak között. A regény első, negyedik, hetedik és tizedik fejezete harmadik személyű elbeszélés dialógusokkal, a második, az ötödik, a nyolcadik és a tizenegyedik kizárólag párbeszédeket tartalmaz, míg a harmadik, a hatodik, a kilencedik és a tizenkettedik monológ. A korszak közép-európai olvasója számára Caesar rendszerének diagnózisa jó ismerőse: „A pazarlás, a cinikus sápszedés és vesztegetés soha nem volt olyan szemérmetlen Rómában, mint ebben a korszakban, amikor a nép nevében tömték a zsebüket, és a zsarnok kitartottjai a nép nevében élősködtek.” Vagy: „...A zsarnokságot lehet fogcsikorgatva elviselni. Lehet belefásulni. Lehet vállat vonni (...) De elfogadni a baksist attól, akit megvetünk, és közben pusmogva úgy tenni, mintha a szabadság érdekében tollasodnánk...”, nos, ez a leginkább jellemző, megvetendő magatartás.

Az emigrációs éveknek talán legérdekesebb alkotása az ítélet Canudosban című regény. A túlérett civilizációból való kivonulás gesztusa épp olyan értelmetlennek tetszik, megmagyarázhatatlan anarchiába fúl, mint a civilizációs korszak reprezentánsainak világa, amely a Rend helyett a Rendszer fenntartásában mutatkozik érdekeltnek. Az utólagos beszámolót készítő képtelen arra, hogy a civilizációs küldetés érdekében munkálkodók nézeteivel azonosuljon, de képtelen az őserdőkbe visszahúzódó ellenállók furcsa-szövevényes világának értésére-megértésére is, hiszen az eltorzult világból már csak eltorzult kivonulás képzelhető el, a természetbe — természethez visszatérés sem eredményezi a XVIII. század elképzelt idilljét, miképpen a „jó vadember” (bon sauvage) is a felvilágosodás kiüresedett ábrándjának bizonyult.

S bár a magyar nyelvbe zárt emigráns magyar szerző elsősorban naplóival jelezte részvételi szándékát a világban; az újabb irodalmi jelenségek inkább taszítják, mint vonzzák, a világirodalomból Tolsztoj és Proust maradnak sokat hivatkozott, legkedvesebb olvasmányai, miképpen sűrűn tér vissza Goethéhez és Rilkéhez; a magyar irodalomból a XIX. század legjelentősebb költőinek