Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Gál Sándor: Utórezgések (1.) (napló)
A hatvanöt éves Gál Sándor köszöntése eléggé pesszimista hangulatot árasztanak. A fő gondom nem ezzel van, hanem azzal, hogy ezeket az egymáshoz nagyon hasonlító érveket helyükön hagyjam-é az egyes írásokban? Ha kihagyom őket, csonkává válik az írás, elvész az érvelés java belőle, ha pedig ott hagyom őket, az önismétlés ódiumát kell magamra vállalnom. Afelől kell döntenem, hogy melyik a nagyobb s melyik a kisebb baj. Természet adta lustaságom következménye azonban szinte biztosra vehető: marad minden úgy, ahogy annak idején leírtam. Ennek ellenére enyhe, kesernyés lelkiismeret-furdalás ízeit-nyomait érzem és élem magamban: hogy valamit elmulasztottam, amit pedig megtehettem volna... * * * Hetek múltak el úgy, hogy egyetlen betűt se írtam. Most, hogy annyi idő után beóvatoskodtam ide a verandára, ahol minden félbehagyottan, s feltehetően türelmesen várakozik, valami elképesztő pillanatát éltem meg az időnek: az írás hiányát! Evek óta az a kivédhetetlennek látszó gondolat kezdett megkövesedni bennem, hogy semmi értelme és haszna nincs az írásnak, hiszen ha nem írok, úgy is jó, ha mégis írok valamit, az sem fontos senkinek. És most egyszerre az írás hiánya csapott meg. Mintha valaki, bár hangtalanul és láthatatlanul, arra figyelmeztetett volna, hogy újra zárjam magamra azt a bizonyos cellaajtót, amelyet egykor a magamra vállaltak kimondása végett — s nemcsak jelképesen, hanem a valóságban is — bő negyven évvel ezelőtt már egyszer megtettem. Ez a délutáni pillanat azonban hamar szertefoszlott, s ami az előbb még lehetségesnek tűnt, abból mindössze ez a pár sor maradt... * * * Ebben az időszámításban — amelyet a keresztyén világ hite szentesít — egy virágzó hársfa a maga édes-derűs illatfelhőjével, a méhek zümmögésével-mu- zsikálásával a nyugalom és a mindenekfelettiség teljessége. Az egyik oldalon az ember roncsolta bolygó, a másikon pedig ez a mézillatú élet — ugyanott s ugyanazon időben és térben. Ilyen pillanatokban úgy érzem-látom, mintha kettős sodrás áramában lennék. S ez nem csupán a természetre vonatkozik, de a társadalomra is. Tőlem eléggé távol immár, dühöng az a fergeteges globális gépezet, amely az egy ember létét, vélekedését, munkáját, de még az érzelmeit is, semleges masszává darálja vagy préseli. Ezzel szemben bennem tovább halad egy másik valóság, amely immár kizárólag az én tulajdonom, s amelyben próbálok megőrizni egy másféle teret és értékrendet — szemben a készülő, végleges ember-sematizmussal. Lehet, hogy erre semmi egyéb okom nincsen ebben a pillanatban, csak a virágzó hársfa, s a hársfatea íze-illata. Kevés vagy sok? Nem tudom. De nem is fontos most holmi tudás! * * * Ilyenkor délutánra most már — jó négy hónapja — erős fájdalmaim vannak a tarkótájékon, s olykor gond az egyensúly megtartása is. Amikor ez az újféle küzdelem elkezdődött valahol a belső, láthatatlan térben valamikor január végén és február elején, azt hittem, hamarosan képtelen leszek minden alapvetően fontos szellemi és fizikai cselekvésre. A fájdalom pusztító órái vagy félnapjai, olykor éjszakái ezt látszottak igazolni. De ahogy ez a „fájdalom-rend
