Irodalmi Szemle, 2002

2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Koncsol László: Költőt ünnepeltünk

A hatvanöt éves Gál Sándor köszöntése

Költőt ünnepeltünk

Születésnapi köszöntőmet azzal nyitom rád, hogy kérlek, vigasztalódj, mert leszel Te még korosabb is, annyi, mint például én vagy Mács Jóska — és lám, egész jól megvagyunk, ténykedünk, fontoskodunk, írunk, jövünk-megyünk, szeretjük a világot, s olykor a világ is jelét adja, hogy kedvét leli mibennünk. így leszel Te is, vagy még ígyebbül, ha vigyázol magadra. Leszel, mint eddig voltál, mindnyájunk kedves és fontos Gál Sanyija. Erről pedig csak Te tehetsz, mert ilyenné formáltad eddigi életművedet s benne önmagadat.

Nemzedékünk soraiba születésed révén egy-két, megjelent munkáidén három-négy évvel később toppantál be. Lázad, lendületed, soha ki nem apadó ihleted mindig elbűvölt. Életed motorja az isteni KRESZ által megengedett fordulatszám kétszeresével-háromszorosával is pörgött. A hatvanas évek elején, amikor a Tátrán, illetve a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében dolgoztam, szobánkba nem egyszerűen beléptél, hanem berobbantál, s nemcsak köteteid kéziratát, hanem ízes, enyhén palócos búcsi magyarságodat is be-behoztad közénk, s jó volt harapni és kortyolni belőle. Versfordításaidat azoktól a cseh kortárs költőktől, akiket különösen szerettél, akiktől korszerű közép-európai versbeszédet tanulgattál, kérésemre szintén fölajánlottad, de ezek valahol a szövevényes akkori kiadói berkekben, ahogy Forbáth nevezte őket, örök szégyenemre el is tűntek. De azért első két kötetedet, és ez a fontos, az Arc nélküli szobrokat (1964) és a Napéjegyenlőséget (1966) sikerült megjelentetnünk. Ettől az esztendőtől már az Irodalmi Szemlénél, nem pedig a könyv-, hanem a lapszerkesztő pozíciójából követhettem pályád íveit. Nem könyvről könyvre, hanem versenként és novellánként, ahogy asztalunkra helyezted őket.

Vannak a szerkesztő életének nagy pillanatai. Ilyen volt Osváté, amikor Móricz A hét krajcárt a Nyugatija vitte, kezébe adta, s ő ezt a novellát, Móricz első igazi remekét, amely végre csak az ő érvényes hangján beszélt, elolvasta. Ilyen pillanatom volt például az, amikor Duba Gyula behozta a Valaki kopogott az ablakon kéziratát, amikor a Te Más fényben című költeményed 1965-ben megjelent, s immár a Szemléden új, keserű, kétségbeesett, sötét és illúziótlan rapszódiáid, lamentoso hanghordozású versremekeid közlése körül bábáskodhattunk. Ilyeneket kezdtél akkor írni: „az úton letört ágú fák, íratlan jelek, / számlálatlan éjszaka fekete érődéi, / felépíthetetlen bástyák, tornyok, sötétség-/katedrálisok, befelé mélyülő üregek, / ki lép előre egyet, az éjfél elé, sírok / felnyíló ezredéveit közel hozni az úthoz / árnyéktalan tájakról, vak földrészekről..” — hogy így fejezd be a világ Gál Sándor-os leltárát „omladoznak a partok, pusztul a nyelvünk, / tavalyi füvek levágott emléke a réten, / kibomlik