Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (naplójegyzet)
Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában Gömörországban 2002. szeptemberében Benko-sarj, az anyám utódairól meg már ne is szóljak, hisz, ahogy már megírtam, a tíz Cselényi-utód közül mára egy sincs a faluban, s velem együtt kihal a panyiti Cselényi-ág, minthogy egyetlen fiú voltam, s fiú utód nélkül maradva, én vagyok, legalábbis a szülőfalunkban az utolsó Cselényi. S most térek rá az ellenpéldára. Mert ilyen is van, s nem csak a betelepültek, az őslakosok között is. Történetesen épp a menyasszony anyai rokonsága, az Istókok, s a vőlegény apai ága, a Pásztorok. Öröm látni, ahogy itt, a száz vendéges lakodalomban, ellepik szinte a hatalmas művelődési házat. Mert övék a jövő. Soha jobban nem értettem meg az épp száz éve született Illyés Gyulát meg a népi írók hajdani aggodalmát az egykézés miatt. Ők már akkor tudták, hogy azoké a jövő, akik jobban szaporodnak. S az most aligha vigasztalhat bennünket, hogy a szlovákokat ugyanez aggasztja, s voltaképpen ez jellemzi az egész nyugati civilizációt. A tény, tény marad: azoké a jövő, akik szaporodnak. Azoké a népeké, azoké a fajoké. íme, mire (is) jó egy ilyen népes falusi lakodalom, hová el nem röpítik az embert, a ritkán hallott, egymás sarkába hágó hajdani slágerek, magyar nóták, tangók, csárdások. Meg a kaja-pia természetesen. Egy-két pohár után egyre érzelmesebbé válik természetesen ez a furcsa Sterne-i, prousti utazás az eltűnt idő nyomában, s az ember egyszerre csak azt veszi észre, hogy már nem is itt bolyong a panyiti kultúrház lakodalmas falai között, hanem korábbi évtizedekben-évszázadokban, a „boldog” gyermekkorban elsősorban, s még korábban, évszázadokkal előbb, s így kerekedik végül is, hála a lakodalomnak, egésszé a világ. IV Ez a mostani utazás persze korántsem állhat csupán a múlt, a falutörténet vagy akár egy jóízű lakodalom keltette gondolatok leírásából. Sokkal inkább kellene, hogy érdekeljen bennünket a jelen, a problémamentesnek korántsem mondható mai, demokratikus fordulat utáni élet. Megmondom őszintén, az én kapcsolatom e téren teljesen megszakadt Panyittal, amit hallok-tudok, azok leginkább a síroknál elhangzó, többnyire keserves siránkozások. Egy azonban biztos: nem kell ahhoz se temetőbe, se lakodalomba menni, hogy az ember tudja: ez a területe az országnak, a mai Rimaszombati, Rozsnyói járások, a legnagyobb munkanélküliséget jegyzik már több mint egy évtizede. így ha nem is állítható róluk az északi részek ún. éhség völgyeinek a minősítése, tény, hogy lerongyolódott vidék, még a gömöri viszonylatban általában termékenynek minősíthető Sajóvölgy is. Tény, hogy még ma is sokan járnak innen akár a hét-nyolcszáz kilométerre eső Csehországba is, s még azok, akik a „közeli”, huszonöt kilométerre eső jolsvai Magnezit-gyárban dolgoznak, ugyancsak megszenvedik a magukét. Naponta háromszor kell átszállniuk, s egy ismerős házaspár naponta 130 koronát fizet csak a buszozásra. Amíg a fiuk is velük járt dolgozni, nem nehéz kiszámítani, havonta mennyibe került az utazásuk. S akkor csodálkozik a világ, hogy az emberek, főleg a fiatalok, inkább munkanélküli segélyen maradnak, minthogy a fél fizetésüket utazásra költsék. Tény, hogy ez az egyetlen példa, legalábbis a számomra, sok szempontból fölvilágosít a jelen nyomorúság okairól, s arról, hogy választási győzelem ide, magyar koalíció oda, mennyire nem az emberekért, s főleg nem az itteni
