Irodalmi Szemle, 2002

2002/12 - Ferdinandy György: Újgazdagok (novella)

Ferdinandy György

Akkor már vettem egy ócska teherautót, és körbejártam a környékbeli éttermeket. Mindenütt megértéssel fogadták, hogy elviszem a maradékot, mosléknak, a méregdrága tápszerek helyett.

— Disznóhizlalda! — sikoltotta feleségem. — Elment az eszed!

Sokáig azt hittem, hogy minden rendbe jöhet, ha leülünk beszélni. Ha elmagyarázom a terveimet. Időbe került, mire rájöttem, hogy nem a klumpáimról van itt szó, és hogy ezek a veszekedések egyáltalán nem nevetségesek.

Clót — nem tudom másképp mondani — elkapta a gépszíj. Megszedtük magunkat, a panellakások nyögvenyelős nyomorának egy csapásra vége lett. Az ő fejében már kacsalábon forgott a tanya. A képbe még az is beleillett, hogy a kapu mellett, a kemencében, egy hozzám hasonló firkász dagasztja a könyveket.

Ki akartam törni én is, ez volt talán a hibám. Pontosabban, hogy más irányba. Megtévesztettem a feleségemet. Számomra az volt itt a lényeg, hogy ezentúl a sajátomban élek. Fával tüzelek, és kútból húzom a vizet. De emberek között, valamiféleképpen. Úgy, mint a lakótelepen.

Clo szegény azt hitte, hogy egyedül is lehet. A szomszéd réten én csak legeltetni akartam. O egy privát repülőteret.

— Tulajdonképpen mit akarsz? — kérdezte most.

— Élni — feleltem.

— Élni! -—- kacagott fel. — A sárban?

A számból vette ki a szót. Azt mondta?

— Jól telebeszélték a fejedet!

A városi vizet már bevezették.

— Ebből a kútból — mondta Clo —, amíg élek, nem iszol vizet!

*

Hogy ő győzött, azt talán fölösleges is mondanom. November elején megérkeztek a buldózerek. Kisütött a nap, lágy, őszies idő kerekedett.

Kint, a kút kávája körül szolgálták fel a pezsgőt. Pohárral a kezükben, Clo barátai vidáman csevegtek a napon. Az asszonyok lehunyt szemmel ültek: a nyugágyakra Clo plédeket terített.

A párás égbolton átrepült a New York-i járat. Hosszú, fehér pamutfonál maradt utána az égen, a vége, akár az ökörnyál, valahol Párizs felett lebegett.

A faluban Urbán úr temetésére gyülekeztek. Sokan voltunk, vidéken minden temetésre kivonulnak az öregek.

— Furcsa ember volt — mondta a báró.

Mindenkinél máskor esik le a tantusz. Én most kaptam észbe: elkapott engem is a gépszíj. Elmúlt egy év, és nem kerestem fel az emberemet.

A temető kint volt a falu végén. Nemrég még úgy képzeltem, hogy itt fogom befejezni én is. Ezen a csendes, földszagú helyen.

Visszamentem a tanyára, körülültük az asztalt. A szél már letörölte az égről a füstjeleket. Némán töltögettem a bort. Clo a lelkemre kötötte, hogy ne beszéljek fölöslegesen.

Ez volt az utolsó vendégség a tanyán. Urbán úr temetése után, aznap, amikor megérkeztek a buldózerek. Hogy mi történt még azután? Hát, a fészer leégett.