Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Csoóri Sándor: Az első kör (esszé)
Az első kör igazságok juttassanak el végre minket az igazunkhoz! Ha forradalommal lehet csak, akkor azzal; ha reformokkal, akkor azokkal; ha becsületes alkuval, az is jó! A lehetőségek közül azonban csak akkor választhatunk, ha a történelemből ismert rossz helyzetmegítéléseinknél százszorta különbek vagyunk. Pontosabbak, józanabbak és kérlelhetetlenebbek. Már fiatal íróként olyan eretnekségnek számító vallomást fogalmaz meg, mely szerint a józanság igazán hősi állapot. Vagy hadd idézzem egy másik „elszólását”, amely a romantikus eszmények világában szinte hideg zuhanynak tekinthető. A nép költészetéért című tanulmányából idézek két rövid bekezdést: „Sajnos, én a gordiuszi csomó megoldóját már diákkoromban nem hősnek tartottam — bármennyit hadonászott is a kardjával —, hanem csalónak. A nevezetes csomóval ugyanis a feladat nem a vágás volt, hanem a kibogozás. A kötél ugyan kettéesett, de a kötés rejtélye ma is megoldásra vár... A világ és az élet megismerésébe való huszáros belovaglást tehát éppoly gyanúval nézem, akár a kardjához kapó Nagy Sándort. Költő legyen a nyeregben, aki — hogy így mondjam — magával ragad.” Aki ilyen kihívó gondolatokkal kezdi el pályáját Magyarországon, ne várjon túl sok jót a környezetétől, főleg, ha az irodalmi élet a környezete. Illyés tudja ezt, s úgy védi magát, hogy igazságait újabb igazságokkal veszi körül, s ezzel folyamatos meglepetést okoz olvasóinak és a szakmának egyaránt. Egyrészt olyan felfedezésekkel, mint amilyen az iskolapéldának is beillő Puszták népe volt, amelyről addig senki nem tudott semmi; másrészt olyanokról, amelyekről mindenki mindent tudott, csak egészen mást, mint amit érdemes volt róluk tudni. Legjobb példa erre a Petőfi-könyve. Nyolcvan év alatt tömérdek kitűnő tanulmányt írtak a Huszonhat Éves lángészről. Közöttük olyanok, mint Gyulai Pál, Riedl Frigyes, Toldy Ferenc, Erdélyi János a XIX. század romantikával és realizmussal kevert eszméivel a háttérben, klasszikus alkonyati borúban, villámfénynél; később a modernek közül olyanok, mint Ady, Babits, Kosztolányi. Mindhármuk írása különös, merész, fölzaklató teljesítménye irodalmunknak. Az előttük járók — költőelődről — még soha nem írtak hasonló oldalakat. Ady a maga szenvedélyes mértéktelenségével mindenkit és mindent mozgósít. Shakespeare-t, Barabás Miklóst, vágóhidat, históriát, ibolyamezőket és forradalmakat, hogy Petőfit, a mennyei suhancot olyannak mutassa be, ahogy ő képzelte. Ady földrengéses vallomásától a korabeli Magyarország minden márvány talapzaton álló Petőfi- szobra megingott. A bronz-költő égre csapódó karjai a valóságban is elkezdtek gesztikulálni. S ez már maga a mítosz paródiája volt. Illyés a Nyugat-nemzedék három költője után is olyat tudott mondani Petőfiről, amitől észrevétlenül alakult át minden körülötte. S ez az újdonság — a természetesség volt. Petőfi egész lényének, verseinek, erkölcsi zsenialitásának, indulatainak a természetessége. Olvasmányaim alapján elképzelem, hogy milyen hatást válthatott ki a kortársakból. De itt kell elmondanom egy máig rejtegetett titkomat. Azt, amit Ferenczy Béni Petőfi-szobráról gondolok. A szobrot én, ha jól emlékszem, legelőször 1955-ben láttam Hatvany Lajos így élt Petőfi című könyvének borítólapján. Nem akartam hinni a szememnek. Később persze láttam a Műcsarnokban is, gipszbe öntve, még később pedig
