Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Csoóri Sándor: Az első kör (esszé)
Csoóri Sándor föntieket így tágítja ki, illetve véglegesíti: „Nem fölfedezni nehéz az igazságot, hanem érvényesíteni.” Ha filozófus fogalmaz ilyen tételt, megállapítását magától értetődőnek tartjuk. Ha író, azt kissé furcsálljuk, mert egy írónak, költőnek legtöbbször az a föladata, hogy látomást rajzoljon elénk, hogy szenvedélyt ébresszen bennünk, hogy elképzelhessen velünk egy tűzvészt, amely fölött az apokalipszis madarai szállnak. Mert van-e pontosabban fogalmazó írás, mint például Ady Az eltévedt lovas című verse? Minden sora sejtelem, borzongás, titok, fölfoghatatlan nádasok susogása, és az egész mégis nagyhatalmú valóság, történelmi élmény. Ha költőkről van szó, tehetségük természetéről, Illyés elsősorban az efféle, szenvedélyeket és elragadtatásokat föllobbantó költőket becsüli a legjobban. A lírikusokat. Petőfit, Baudelaire-t, Adyt, Éluarde-ot, Szabó Lőrincet, József Attilát, akit — Kozmutza Flóra 1937-es napló-emléke szerint magánál jóval nagyobb tehetségnek tartott, bizonyára lírikusi adottságai alapján. Természetesen Illyés sokkal bonyolultabb és organikusabb gondolkodó annál, minthogy egy-egy jelenséget, tüneményt csupán egyetlen magaslati pontról vizsgáljon. Az általa becsült lírikusok teljesítményével párhuzamosan az irodalmakét is vizsgálja. így sajátunkét is. Egyik Babitsról szóló esszéjében ezt olvashatjuk: „jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani...” Megdöbbenve eszmélünk rá, hogy ez az illyési paradoxon ott bujkál az egész magyar irodalom hátterében: attól vagyunk jók hogy rossz a sorsunk! Hát nem szörnyű ez? Nem hajmeresztő? Vajon meddig fogadjuk még el ezt a tudathasadásos végzetet? Mohácstól Trianonig négyszáz esztendő telt el, és négyszáz esztendő alatt nagyjából ugyanazok a történeteink, a bukásaink, a kisiklásaink. Az eget is mindig ott zúzzuk be, ahol megszoktuk. Sőt újra és újra azokra a múzsákra gyújtjuk rá haraggal házaikat, akikkel forradalmaink elé kísértettük magunkat. Egyszer már ideje lenne megszabadulnunk ettől a hasadtlelkűségtőL Van Adynak egy keveset emlegetett verse, amelyet kötelező volna minden magyarral megtaníttatni. Elhanyagolt, véres szívünk — ez a vers címe. Mindössze két sort idézek belőle: Sose tudott az igazsághoz Igazunk minket eljuttatni... Ahogy a Himnusz összefoglalása történelmünknek, sorsunknak, ez a két sor is az. Villámcsapás az agyba! Bevallom, hogy évek óta titkos kíváncsisággal keresem ennek a két sornak a nyomát Illyés életművében. Valahol, valamelyik tanulmányában vagy többkötetes naplójegyzeteiben. Hogy miért keresem? Egyszerűen azért, mert Illyés igazi megértésének a kulcsát bennük találhatná meg bárki. Nem költészetének, hanem életének az ars poétikáját. Minden nemzedékkel és a nemzedéken belül minden korszakos íróval új föladat jelenik meg a nemzet és a társadalom életében. Nagyon kihegyezve: Illyéssel épp az a „messiási racionalitás” jelent meg, amely az Ady két sora közt feszülő roppant űrt szándékozott mindenáron megszüntetni: hogy a fölismert
