Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Csoóri Sándor: Az első kör (esszé)
Csoóri Sándor magyar életösztön és az az évezredes félelmeket magában őrző zsidó érzékenység rosszul válaszolt az egyre jobban eldurvuló idő kérdéseire. Összefogás és egyetértés helyett a népi-urbánus háború robbant ki. Illyés Pusztulás című írása valóban eredeti, sodró és sorsfordító hatású írás volt, de egyáltalán nem abba az irányba hatott, amelybe végül az események elsodródtak. Meggyőződésem, ha Illyés a zsidókérdésről akart volna írni, nem vesz magára semmilyen álruhát. Nyíltságának és szókimondó természetének egyik legbeszédesebb bizonyítéka Kosztolányinak írt válaszlevele. Azért említem ezt az írását, mert ugyanabban a lázas, nyugtalan évben született, mint a Pusztulás és legalább olyan kényes témát is érint. Kosztolányi Vojtina új levele egy fiatal költőhöz címmel kisebbfajta esszét rögtönöz a népiesnek nevezhető új költők műveiről. Mesterségbeli tudásukról, stílusuk szánalmas csoszogásáról. Ízelítőül hadd jegyezzek ide néhány mondatot Kosztolányitól: „Ha egymásután olvasom ezt a sok pusztai marhabőgést, ezt a sok paszulyt és tinót, ezt a sok szürke és bárgyú sületlenséget, ezt a térben egymás mellé rakott pongyola eseménysorozatot, álmosság fog el, s valami kis izgatószer után nézek, melyet nem lelek írásaitokban.. Félek, hogy ti a verset egy klaffogó bocskorrá tiporjátok, s költészetünket rövidesen elkanászosítjátok...” Kosztolányi, Babits és Móricz mellett, a korszak legnagyobb és legvonzóbb íróegyénisége. Tetőtől talpig művész, a köznapi varázslás és költői világlátás nagymestere. A stílus Péter apostola. Ha kortársként Ady nem teremtett volna olyan ősi, babonás, bibliai, kurucos, lédás, ködharangos, forradalmasító magyar nyelvet, amilyen addig még nem volt és amilyen már sohase lesz, nyugodtan kijelenthetnénk, hogy Kosztolányi az az írónk, aki nyelvünk mindenségét a legtudatosabban egyenrangúnak tartotta az igazi, a valóságos világmindenséggel. S gondoljuk el, milyen hatása lehet annak, ha ilyen író szól oda fiatal kortársának, hogy, barátocskám, erőlködésedtől sérvet kapott az ég, leereszkedett már az ököristállód tetejéig, legjobb, ha elbújsz a galagonyabokrok mögé. A fiatal Illyésnek semmi efféle nem jutott eszébe. Ellenkezőleg: Kedves Uram, megszólítással, európai stílusban kioktatja Kosztolányit, hogy bár az új költők közül a legtöbb marhát ő, mármint Illyés, bőgette eddig a verseiben, de azért pontosan látja; a mester kissé kiesett az időből, s így folytatja: „Az önök öltönyét Gautier szabta és Herédia, a múlt század ötvenes éveinek modorában! Az utcán is, a magyar mezővárosok utcáin, finom báli topánkát viseltek. Erős a gyanúm, hogy elsősorban emiatt pihegtek, sóhajtoztak és nyögdeltek annyit s szagoltak annyiféle »édes mérgeket«. A topánkát a franciák közben levetették. Mi, fiatalabbak is jobban éreztük magunkat anélkül, csak úgy mezétláb; ahogy otthon atyáink is jártak.” Az embernek önkéntelenül eszébe jut, hogy József Attila Babits ellen írt verse ehhez az íráshoz képest egy adag maró lúg volt. József Attila később megbánta ezt a lírai merényletet, Illyésnek azonban nem volt semmiféle megbánnivalója. Vitájuk felejthetetlen gesztussal zárult. Kosztolányi halála után tíz síron túli kötetét Illyés szerkesztette meg s mindegyik elé olyan bevezetőt írt, amelyből a magyar irodalom egyik legbeavatóbb, legtárgyszerűbb mesteri tanulmánya állt össze. Elemez, nyomoz, benéz a színfalak mögé, mozgósítja a filozófiát, a magyar irodalmat, a világirodaimat, Dzsingisz kánt ugyanúgy
