Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)

Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban

tarka áradásában helyet kap, ami csak közönségnek tetszhet. Ezek a versek gyűjtőhelyei mindannak, ami a háború előtti nemzedék költészetéből a közönségbe átszivárgott, ami abban másodlagosság és külsőség volt; a modor, a cifraság, a prófécia, az olcsóbb fajta szimbólum, a romantikusoktól vett, akik még valóban politizáltak, és volt is szavuk a politikában. Mindehhez még az expresszionisták tulajdonságaiból is járul valami, az állítólagos modern társadalomszemlélet, ami mellesleg az expresszionistáknál is csak külsőség volt. Mécs az elsajátításban roppant eleven szemű költő, sajnos, nem a lényeget sajátítja el.”

Egri 1928-ban kiadott regényében (Főikéi a nap) Illyés igen pozitívan értékeli a szociális érzékenységet és a háborúellenességet — „Egri Viktorban a művészi morállal egyenlő erősségű a szociális morál, hogyha nem erősebb”; „A front borzalmairól és a hinterland senyvedő életéről kevesen írtak megrázóbb erővel és nagyobb őszinteséggel” —, de rámutat a fiatal író epikai kiegyensúlyozatlanságára is: „Elsősorban nem személyeket, hanem környezetet, atmoszférát fest. Alakjai csak azt művelhették, ami ennek az atmoszférának megelevenítéséhez. szükséges. S ha az a metódus magával is hozza a maga elkerülhetetlen hibáit, főleg ott, ahol lélektanról van szó (Egri a megérzékelte- tés helyett egyszerűen bejelenti a lelki változásokat: »Mártonban kettétört az életerő« — mondja, miközben Márton magaviselete semmiben sem változott), de ott, ahol miliőrajzolásra kerül sor, oly lendületes eleven tud lenni ez a stílus, hogy a ditirambikus sorok szinte versbe csapnak át.” (Nyugat, 1928. écf. II. k. 490. o.)

Illyés egykori kritikáit olvasva úgy érezzük, hogy őszinteségéért, szemnyitó objektivitásáért ma is hálásak lehetünk és találó elemzéseit, meglátásait épülő irodalomtörténet-írásunkban is hasznosíthatjuk. Őszintesége és tárgyilagossága a Fábryval való kapcsolatában is megmutatkozik. Ez a kapcsolat szintén a két világháború között, a Nyugat, Az Út és a Magyar Nap fennállása idején alakult ki, és akkor az Oroszország című könyvet recenzáló és belőle szemelvényeket is közlő Fábry részéről aktívabb volt. Fábryról szóló Illyés-írást csak 1963-ból ismerünk. Az Élet és Irodalomban publikált Az oltárőrző című tisztelgő méltatás ez, amelyben Illyés rendkívüli megbecsüléssel adózik Fábry páratlan erkölcsi példaadása iránt, de — tárgyilagosságához híven — a kritikai túlzásai iránti ellenérzéseit sem hallgatja el: „Fábry Zoltánt nem tudom követni minden útján... Forrón dicsért íróinak zömétől jó, ha föllangyulok... íróeszményeinek jó része nekem nem eszményem... Kevés mégis a kortárs író, aki elé kisebb megilletődöttséggel állnék oda, hogy... működésére dicsérő beszédet mondjak.” (Lásd: Iránytűvel, II. kötet, 409. o.)

(Irodalmi Szemle, 1977. 9. szám)