Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Cselényi László: A százéves Illyés rügyén
Cselényi László (tartottunk). Arról már nem is beszélek, hogy mennyire nem szerették s szeretik Illyést a magyar avantgardisták, például a magyar műhelyesek, s gondolom az egyébként egymással is szembenálló iskolák, a neoavantgárd és a posztmodern fölkentjei. S mindehhez jött most a Nobel-díj. Nyilván, hogy most már, a díj után, nem arról van (lesz) szó, hogy Kertész Imre megérdemelte-e vagy sem, erről ma már vitázni fölösleges. Nyilvánvaló, hogy megérdemelte. A kérdés az, miért nem érdemelte meg Illyés vagy Déry, Füst Milán vagy Weöres Sándor, Pilinszky vagy Németh László, Szentkuthy vagy Juhász Ferenc, Nagy László vagy Mészöly Miklós? S itt most elsősorban, értelemszerűen Illyésről van szó. S hogy ne csak úgy általánosságban beszéljek, mondjak néhány szót a magam szubjektív Illyés-képéről is. Általában az a hiedelem, hogy én magam sem tartozom a föltétlen Illyés-hívők táborába. S valóban nem tartozom oda. Ám ez korántsem jelenti, hogy csak az ellenoldalon lettem volna mindig. Ez így természetesen nem igaz. Az igazság az, hogy Petőfi és a Puszták népe számomra is az első nagy olvasmányélmények közé tartozott. Mi több, az utóbbit magam is az Illyés-életmű, de legalábbis annak prózai része, csúcsának tartom mindmáig, s azokkal értek egyet, akik azt vallják, azért van ez így, mert a Puszták népét még a Párizsból jött Gide Kongói utazásán föllelkesült világpolgár írta, ellentétben a későbbi művek pusztafiával. Ám ez csak a kezdetet jelenti, az ötvenes évek elejét. A nagy relevációt számomra is a Kézfogások jelentette. S nem is maga a kötet, az máig nincs a birtokomban (ötvenhat végén mifelénk, Csehszlovákiában nem lehetett hozzájutni az akkortájt megjelent magyarországi könyvekhez), hanem azoknak a csodálatos ötvenhármas-ötvenhatos esztendőknek az irodalmi lapjai (Új Hang, Csillag, Irodalmi Újság), melyek hónapról hónapra árasztottak el bennünket Juhász meg Nagy László mellett Illyés új verseivel is (Bartók, Árpád, Szekszárd felé, A reformáció genfi emlékműve előtt stb. és persze az illegális Egy mondat a zsarnokságról). Meggyőződésem, hogy az életműnek, a Puszták népe mellett ez a veleje. S nyoma is van e hatásnak az első kötetemben. Maga Fábry említi a Rés poeticában a Számadás kapcsán, hogy a mondanivalóját egy Benjámin- mottó és egy Illyés-idézet támogatja. Mi több, egy későbbi, Kőművesek című versemet Játék Illyés modorában alcímmel láttam el, nyilván nem véletlenül. Később persze, nyilván Párizs és a Magyar Műhely hatására, megváltozni látszott a véleményem. De nemcsak a sorjázó Illyés-opusok okán, hanem az Illyés-huszárok ellenében is, akik minden avantgardistát Illyés nevében vertek fejbe. S ebben ludas volt persze maga az „utolsó nemzeti bárd” is. Engem különösen az háborított föl, hogy Illyés még az ún. népi indíttatású fiatalok közül sem a korszerű Juhászt vagy Nagy Lászlót támogatta (hogy Pilinszkyék- ről ne is szóljak), hanem igenis a közepes tehetségű Kádár-huszár Váci Mihályt, akinek tulajdonképpen ő volt az útnak indítója s mindvégig a támogatója. S ez bizony, a mából visszatekintve nagyon sokat levon az idealizált Illyés-képből. Mára megintcsak változott az én Illyés-képem is. Azt máig hiszem, hogy a csúcs a Kézfogások nagy versei s a Puszták népe. S a mélypont a Váci Mihályok ajnározása az igazi nagy tehetségek ellenében. S ahogy az lenni szokott, a két véglet között marad az arany középút. Ahogy mások esetében is a centenáriumok környékén, amikoris a költők népszerűségük mélypontján leledzenek. S
