Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - Prágai Tamás: Erdőmester (elbeszélés)

asztalt pedig táblával jelölte meg, hogy a felesleges kérdezősködést elkerülje. Zoli most természetesen éppen a táblával jelzett széken ül, előtte a félálomszerű révületben kikért kávé és konyak, valamint egy csomag megbontott, de még meg sem kezdett cigaretta, melyet a pincérlány valamiféle kávéházi udvariasság folytán előre bontva hozott ki. „Félálomszerű révületben”

— kapjuk fel a szót, és látjuk, hogy a szükségesnél jobban megnehezítettük az álomkamera kezelőjének munkáját: teljesen fölösleges lenne valamiféle szibériai sámánszertartás képanyagával kitölteni a műsoridőt. Zoli újból fölidézett és vágyott, tehát ábránddá vált múltjának eseményei nem egymás után, hanem egymásra rétegezve jelennek meg a kamera előtt, pulzáló, színes foltot alkotnak, amely az amőbák násztáncához és festékfoltok hullámzásához egyaránt vagy egyaránt nem hasonlít; a sűrű, nehéz és olajos képen azonban hamarosan átüt egyetlen szín dominanciája, és a felszín kitisztul. Az álomkamera lencséje előtt egyetlen mozdulatlan kép áll, Zoli ábrándként megélt, vagyis akart és megálmodott múltja, amely nem történet, és nem is történetek sokasága, hanem egyetlen szín: kocsonyás vörös.

Zoli felriad, magához tér, és csak ekkor veszi észre, hogy egyik cigarettát a másik után szívta el, és hogy a konyak elfogyott bár, de a kávé jéghideg; és amint ismét saját életére, képekre, színekre és érzetekre eszmél, tudomásul veszi azt is, hogy a halála tényét rögzítő tábla által kijelölt helye közvetlenül a süteményespult szoros szomszédságában, a bejárati ajtóval szemközt van, és a bejárati ajtón — éppen ebben a pillanatban — még fel nem ismert, de ismerős körvonal lép be. Figyelmét ugyanis teljesen leköti a csaknem üres süteményespult, melynek közepén, egy alumínium- vagy rozsdamentes acéltálcán ott árválkodik a két szelet erdőmester.

Angéla pontosan tudja, hogy óvatos, lassú léptekkel közeledik Zoli asztalához, és ugyanakkor pontosan látja a képernyőt is, ami előtt ül, és a tévében is saját magát látja, ahogy óvatos, lassú léptekkel közeledik Zoli asztalához. Amint egy pillanatra megáll, látja magát, amint egy pillanatra megáll, és a képernyőt néző Angéla is — bár az előző pillanatban fel akart ugrani a plüssfotelból — egy pillanatra megáll. A feszült csendben mindenki tudomásul veszi, hogy ki hol van. Zoli lehajol, az egyes kameraman ekkor közelít a torokra, a kettes pedig a késre. A tévé előtt ülő Angéla akkor sikolt fel, amikor a Zoli torkát átvágó Angéla is felsikolt, és az az Angéla, akinek ebben a pillanatban megáll az idő gyöngéd suhanása, mindörökké a gyilkosságnak a hírműsorban sugárzott képét látja majd. Felemeli a konyhakést, és egyetlen határozott, huszonnégy centiméter hosszúságú vágással eltörli Zoli múltját.

Az álomkamera kezelője kikapcsolja és leteszi eszközét, sötét lesz.

Prágai Tamás