Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Szepesi Attila: Öt Arcimboldo-szonett (vers)
Szepesi Attila A mindenféle kiszuperált lábos, foltos üst, lyukas serbli meg fazék, csupor és vajdling, lekopott zománcos csak város végén kallódó szemét. Szél görgeti. Pocok s pirók-egér vagy vemhes macska téli menedéke. Kültelkek vakkantó Diogenésze, a nagyokba kutya is belefér. Öblük egy-egy kis örökkévalóság, eltakarja vendége csempe-sorsát sok lábos-fazék — rejt külön-világot. És mindig akad köztük hasasabb, a többit elnyelő, hatalmasabb. Ahogy megírták az Upanisádok. Eltűnt cégérek. Medve, rézbagoly. Zergebak és fekete elefánt. A vakrozsdától komorzöldre vált sündisznó meg a kerek képű mór. Kard és revolver. Kaptár, méheké, kik szárnyon dongva folyton ki-be szállnak. És szerzetes, ki mormol hő imákat, de álma asszony-kísérteteké. Pohos dzsidás meg fancsali bohóc, ez csupa vas, annak a bélé kóc. Lófej, mely pofáját nyihogni nyitja. És láthattál még szőlőfürtöket, kanárit is, ki folyton füttyöget, s jósnőt, ki ámul titkolt álmaidra. * Aluljáró. A pokol kapuja. Hosszú folyosó, nappal és homályos, hol cselleng sok rozoga figura,
