Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - HAGYOMÁNY - Lukács László: Élő hidak, városok a Duna két partján
Hagyomány egészen az 1960-as évekig a Mohácsi-szigeten voltak erdei és réti szállásaik állattartásra — majd a XIX. század második felében már —, földművelésre berendezett tanyáik. A Duna-szigetekben folytatott gazdálkodás, állattartás, rétművelés, gyümölcstermesztés gyakori ladikos átkeléssel, kompozással, szar- vasmarhacsordáknak a vízen való átúsztatásával járt együtt. Jó átkelőhely, híd, ikerváros Kósa László a Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880—1920) című könyvében a Duna-kétparti települések, városok kialakulásának kérdését is felvetette. Jóllehet csak Buda és Pest forrtak össze egy településsé, a híddal összekötött Esztergom és Párkány, Komárom és Újszőny, Pozsony és Pozsonyligetfalu, a megfelelő kompösszeköttetéssel rendelkező Visegrád és Nagymaros esetében is fennállt a lehetősége hasonló fejlődésnek. Komárom 1896-ban egyesült Újszőnnyel, településegyüttesűket 1920-ban a trianoni békeszerződés választotta szét. Pozsonyligetfalu 1938—1945 között Németországhoz tartozott. Nagy-Pozsony megteremtésekor, 1946-ban csatolták a szlovák fővároshoz. Valójában a második és a harmadik pozsonyi híd (1972, 1983) és egy hatalmas lakótelep (Líiky) építése után integrálódott teljesen Pozsonyhoz Visegrád és Nagymaros Komáromtól, Pozsonytól eltérő fejlődéséről így írt Prinz Gyula: „A történelmi megmerevedett városok első hazai példája Visegrád. A Duna szurdokvölgyében, zugában elrejtett és minden átmenő forgalomtól elzárt várhegyalja, éppenúgy, mint bal parti ikervárosa, Nagymaros völgyzugolya is, faluhelyekké lettek a honfoglalás előtti időkig visszanyúló múltjuk ellenére is.” Mindkét kisváros az 1930-as évekre üdülőhellyé vált. Visegrádon feltárták Mátyás király palotáját, de a két települést nem kötötte össze híd, és Nagymaros fölött nem épült meg a vízlépcső sem. Budapesttől délre, egészen Újvidék—Péterváradig, illetve Zimony-Belgrádig nem találunk integrálódó, kétparti településpárokat. Kósa Lászlót ezek a tények arra figyelmeztetik, hogy a Kisalföldön keresztül haladó Duna kevésbé vagy egyáltalán nem kulturális határ, ellentétben az Alföldet a Dunántúltól elválasztó folyószakasszal. Itt a Duna jobb partja gyakran meredek, szakadékos magas part, ilyen Ercsinél, Rácalmásnál, Dunaújvárosnál, Dunaföldvárnál, Paksnál. Bal partján a lösztáblából 20-30 km széles sávot mosott el, ide építette üledékéből teraszát. Soltig szűk árterülettel ágyazódik be teraszába, majd árterülete kitágul, Tolna alatt pedig tekintélyesen kiszélesedik. Elég egy pillantást vetni a Duna-szabályozás előtt készült XVIII—XIX. századi térképekre, amelyek szeszélyesen kanyargó mellékágakat, ereket, mocsarakat, szigeteket ábrázolnak, közöttük az átkelés nem lehetett egyszerű. Nagyobb, állandó települések, átkelőhelyek mindkét parton, az ártéren kívüli területen épültek. Ez a magyarázata annak, hogy az egymással szemben fekvő révátkelőhelyek (pl. Ercsi-Szigetújfalu, Dunaújváros-Szalkszentmárton), de még a híddal rendelkező városok is (Dunaföldvár—Solt, Bátaszék—Baja) tekintélyes távolságra vannak egymástól, ami a kétparti város kialakulását már önmagában is megnehezíti, lehetetlenné teszi. Ide kapcsolható Teleki Pál megállapítása, mely szerint folyóink nem vonzzák a települést, ezért is oly kevés rajtuk a híd. Budapesttől délre az országhatárig a meglévő kettő mellé az 1930-as évek óta
