Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Szakonyi Károly: A fatelep (novella)
Szakonyi Károly A fatelep Amikor tíz évvel ezelőtt először szánta rá magát, hogy felkeresse a telepet, ahol felnőtt, Hermán Róbert, mint várható volt, alig ismert rá a tájra. Autón érkezett Belgiumból, de Pestről mégis a helyiérdekű vasúttal ment ki gyermekkora színhelyére, úgy akart megérkezni, ahogy annak idején is mindig, minden áldott nap a kora délutáni órákban az iskolából. Még az időt is úgy választotta meg, a tizenhárom negyvenötös vonatot akarta elérni, rendszerint ahhoz rohant, táskájába sebtiben begyömöszölve könyveit és füzeteit az utolsó óra kicsöngetése után. A menetrend ugyan változott azóta, de nagyjából egyezett a régivel. Róbert izgatottan szállt fel az első kocsiba, ha csak lehetett, mindig ebben utazott. Eszébe jutott az a nap, amikor utoljára tette meg iskolából jövet ezt az utat. A városban mindenütt német katonákat lehetett látni, katonai autók kerülgették a ponyvatetős taxikat, és az emberek néma döbbenettel siettek el egymás mellett az utcákon. Április első napjaiban jártak, mindössze két héttel a megszállás után, de már szigorú rendeleteket lehetett olvasni az újságokban és a plakátokon, a zsidóknak kötelező volt sárga csillagot viselni külső ruházatukon, bal felől a szív iránt. A csonka iskolaév befejeződött, és Hermán Róbert, bizonyítványával a táskájában utoljára szállt fel a vonat első kocsijába. Apja akkoriban már állandóan otthon volt, állásától megfosztva csak titokban vállalhatott könyvelést, és aznap is, mint egy ideje, ott várta fiát a kertkapu mögött, az örökzöld bukszus védelmében, mert nem akarta, hogy az arra járók megszólítsák, és álságosán hogyléte felől érdeklődjenek. Róbert már a sarkon érezte szivarfüstjének illatát, szinte látta, idegességében apja hogyan rágja a szipka csontszopókáját, míg ő meg nem érkezik. Mindig megkönnyebbült, ha végre meglátta, hevesen átölelte, maga felé fordította, és vizsgálódva nézte, amit ő nem szeretett. Azon az áprilisi napon is kirántotta magát az apai szorításból — semmi bajom, na, semmi, mit nézel mindig rajtam? — fakadt ki türelmetlenül. Mire az apja: — Még kérdezed? Amikor tudom, mik történnek a városban? — A bizonyítványom! — mutatta fel a zöld táblás, keskeny indexét. — Nézd, apa! És meg is dicsértek! Róbert bizonyítványában csupa jó jegy szerepelt. Latin — jeles, magyar — jeles, matematika — jeles... Még énekből meg hit- és erkölcstanból is... Aznap a kedvenc főztjével kedveskedett neki az anyja, de az ünnepi ebéd csendben zajlott le, s amikor azzal is eldicsekedett, hogy az osztályfőnöke milyen elismeréssel adta át neki a többiek előtt a bizonyítványát, és még kezet is fogott vele, miközben azt mondta, hogy jövőre remélhetőleg találkoznak, az
