Irodalmi Szemle, 2001

2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)

Zvi Kolitz

megragadjuk.” De persze ő is szüntelenül keresgéli a szót, a sajátját és a másokét. „A holokauszt egyfajta lyuk a világmindenségben”, ezt olvasta nemrég, mint arról egy levelében beszámolt. „Szavatolja a gonosz létezését. A zsidók megkapták a választ a keresztre feszítésre.”

Aznap este leszedtem az egyik dossziét a könyvespolcról és újra megnéztem a maszatos másolatokat, amiket odadugtam, miután Lateur atya postán tisztább példányt küldött. Ezeket saját magam vágtam-ragasztottam össze. Mint mondják, így is tele van sajtóhibával, a központozás hanyag. Két-három bekezdés zavarosnak tűnik. A Buenos Aires-i szedő nem nagyon figyelt oda, mit csinál. Itt-ott a szöveg maga is furcsákat ugrik. Az átvezetések néha meghökkentőek. A logikai bakugrások és ellentmondások, az értelmetlen mondatok, az ismétlődések láthatólag nem aggasztották a szerzőt, és a stílushibák sem zavarták. Ehhez képest a későbbi tel-avivi „ismeretlen szerzőjű” változat tényleg hibátlan. A költő, Abraham Sutzkever szerkesztői keze alatt a darabos szöveg jóval elegánsabb lett. Ez volna talán az eredetinek az igazi sajátsága? Hogy mindenki, aki hozzányúlt, mindig megpróbált rajta a maga módján javítani? Én is?

Mindegy. A másolatok éppen időben jöttek meg Argentínából. Ez az összeragaszgatott anyag itt a dossziéban, ez lett most az új eredeti. A kirakós játéknak ez a megfejtése most már maga a dolog, ez viszi át a szöveget a következő évezredbe — a „hamisítványt”, mely mindnyájunkat túl fog élni, mint korunk ritka hiteles dokumentumainak egyike.

Még aznap este fölhívtam Zvi Kolitzot, aki ma is úgy él meg minden támadást Jákob háza ellen, mintha az a saját családját sújtaná, olyan fájdalommal és döbbenettel, mintha öreg korában kellene bepótolnia mindazt a szenvedést, amelytől fiatalon Európában megmenekült. Csak röviden beszéltünk. A merényletről persze hallott; de nem tudta, hogy éppen az az épület omlott össze, ahonnan az ő írása előkerült. Közöltem vele. Hitetlenkedve ismételte szavaimat. „Csakugyan úgy volna”, kérdezte aztán, „hogy ezek a lapok most a szó szoros értelmében elszenvedett kövek és emberi csontok alatt hevernek?”

Fordította Nádasdy Ádám