Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)
Paul Badde címezve. Ezért kötelességünk megőrizni minden ilyen írásos tanúságtételt üvegben, dobozban, vasládában — ahogy kétezer évvel ezelőtt a holt-tengeri tekercseket Qumran barlangjaiban agyagedényekbe zárták. A legrégebbi idők óta a rabbinikus törvény elrendeli, hogy a legkisebb pergamen- vagy papiruszfoszlányt, melyre Isten neve vagy annak akár egy része rá van írva, meg kell védeni mindenféle megszentségtelenítéstől. Századunkban ezt a törvényt, mely azelőtt a sheymesre, vagyis a „nevekre” vonatkozott, a költők és írók az első világháború programjai során kiterjesztették mindenféle tanúbizonyságul szolgáló zsidó szövegre: minden ilyet meg kell őrizni és meg kell védeni. Ez parancsolat. A pusztítás idején Izrael neve ugyanolyan szent lett, mint Istenének neve. így aztán, tizenhat hónappal a háború vége után, Zvi Kolitz is nekiült a feladatnak, mintha ő lenne a legutolsó krónikás, elkésve és elvágva a többiektől, hogy megírjon egy utolsó, palackba zárt levelet az elmúlt események megörökítésére. Amit most írásba készült foglalni, abból semminek nem volt tanúja. Volt azonban két döntő elem, mely bizonyos értelemben az ő tanúságtételét hitelesebbé teszi bármilyen szemtanú beszámolójánál. Először is: bár semminek sem volt közvetlen tanúja, mégis többet tudott a holokauszt valódi méreteiről, mint bárki, aki a gettóban harcolt. A második különbség azonban, ha lehet, még jelentősebb. Mint a katasztrófa valódi tanúi, Zvi Kolitz is elsősorban a túlélőknek, a következő generációnak szánta képzeletbeli levelét. Ám ő váratlanul és radikálisan megváltoztatta a vádirat címzettjét. Még aznap este írni kezdett szállodai szobájában, s amit írt, a következő címet viselte: Joszl Rakover beszél az Istennel. „Egyedül voltam. A Buenos Aires-i City Hotelben történt, és emlékszem, hogy az első dolog, ami eszembe jutott, a befejezés volt. Utána el kellett gondolnom a többi részét is, miközben minden este beszédet kellett tartanom valahol. De arra világosan emlékszem, hogy először a befejezést, utoljára pedig az feléjét írtam meg. Eltartott néhány napig, amíg a történetet visszavezettem a befejezéséig — mintha egy egész élet lett volna.” Elgondolkozva szünetet tart. „Ez még azelőtt volt, hogy Izrael létrejött volna.” így tehát láthatjuk, hogy a fiatal ügynök beleszőtte írásába a varsói gettólázadás, illetve az Izrael megalapítása közti történelmi feszültséget. A valódi tapasztalatok, amelyek ezt az írást motiválták, nem a gettó elpusztításában, hanem a zsidók harcában gyökereznek, egy védett, ősi-új hazáért Palesztinában. A történetben le van festve az a halálos küzdelem, ami voltaképpen a kezdeti, fáradságos vajúdása egy egyedülálló, megrázó erejű születésnek. Varsóban már 1943-ban, a Muranowski téri csatában, a borzalmak kellős közepén ott lobogott a Dávid-csillagos kék-fehér zászló. Nem volt még egy pont, ahol elkeseredettebb küzdelem folyt volna. Mielőtt megalapították, Izrael egyszer már fellázadt Európában — méghozzá Németország ellen. Jákob házának Varsóban többé már nem kellett térden csúsznia. „Emlékszem, apám időről időre elmondta, hogy Izrael teljes története Jákob történetére utal vissza, ami a Jabbok folyónál esett meg — sőt. előre megjósolja! Jákob egyedül volt. Valaki pedig tusakodott vele, egészen a nap
