Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)
Zvi Kolitz szegült szembe az SS-egységekkel, sőt, ezer föld alatti bunkert is előkészítettek az ellenállásra — a Római Birodalom ideje óta ez volt az első átfogóan megszervezett zsidó ellenállás. Most először történt meg a Bar Kochba vezette lázadás óta — a név jelentése: „a csillagok fia”, őbenne vélte Rabbi Akiba a Messiást fölfedni —, hogy a zsidók fölkeltek az elnyomás ellen. A 135. évi felkelés leverését követően Hadrianus császár elrendelte, hogy Rabbi Akibát elevenen nyúzzák meg, és a világtörténelemben először jelentették ki, hogy egy város „zsidómentés”. Körülmetélt férfi többé nem léphetett Jeruzsálembe. Most ez a végkifejlet ismétlődött meg a lengyel fővárosban. „A zsidó Varsó nincs többé”, jelentette Jürgen Stroop dandártábornok Berlinnek 1943. május 16-án. Ezekben a napokban Zvi Kolitz főtoborzótiszti egyenruhát viselt Jeruzsálemben. Besorozása egybeesett az angol börtönből való szabadulásával. A háború hátralévő részét azzal töltötte, hogy utazott: Kairóba, Palesztina minden részébe, az egész Közel-Keletre, hogy annyi zsidót toborozzon a brit hadsereg számára, amennyit csak lehetséges. Ekkor már újságíróként is dolgozik a Haboker című napilapnak, illetve hetilapnak. Ezenkívül megjelentetett egy novelláskötetet is, „egy naiv könyvet az európai eseményekről. Hiszen egészen 1943-ig semmit sem tudtunk Izraelben.” Akkortól kezdve azonban a híresztelések úgy szállongtak országszerte, mint a hollók fekete serege. Híresztelték, hogy Lengyelországban tömeggyilkosságok történtek. Híresztelték, hogy a Zsidó Ügynökség elhallgatja az igazságot, nehogy aláássák a háborús erőfeszítéseket — a legsötétebb híresztelések, számtalan, és évről évre csak szaporodtak. „Vilna zsidó vérbe fulladt”, írta Hermann Kruk, a könyvtáros, aki Zvi szülőföldjén följegyezte ennek a korszaknak a krónikáját, mielőtt ő is azon hatalmas hullahegyek egyikén végezte volna, amiket maguknak az áldozatoknak kellett halomba rakniuk, hogy aztán ők is fölfeküdjenek rájuk agyonlöve- tés céljából. Amikor a Vörös Hadsereg visszafoglalta Litvániát, a hullahegyek még füstöltek. A szovjet katonák le is fényképezték. így végezte a maga nemében páratlan litvániai zsidó közösség. A zsidóknak csak egy töredéke tudott elmenekülni, leginkább azokhoz a zsidó partizáncsoportokhoz csatlakoztak, melyek az erdőkben vették föl a harcot a Német Birodalom ellen. Az egyik ilyen csoport fedőneve Hekome volt, azaz héberül: bosszú. A kis Litvánia még utoljára, megsemmisítésének hevességében is túlragyogta a zsidó világ minden más részét. A náci uralom egész területén sehol nem törölték el úgy a zsidóságot a föld színéről, mint abban az országban, ahol kultúrájuk ekkora önérzettel virágzott. Csupán hat százalékuk élte túl a Soát. Zvi Kolitz csak sokkal később tudta meg, hogy szülővárosa mindenestül a lángok martaléka lett. „Az egész alytusi hitközséget lemészárolták — nem a németek, nem bizony, hanem saját litván szomszédaik. Még a német katonák se tudták elhinni, hogy ilyen embertelenek voltak. Nem tudták elhinni. Minden arcot ismertem.” De a mai napig képtelen elfelejteni a gyilkosokat is, azokat, akik közvetlen szomszédságában éltek. Azóta a régi Litvánia valóban csak mint tudatállapot él tovább. Mielőtt befejeztem ezt a beszámolót (1996-ban), elmentem megnézni mindezt a saját szememmel. Elsősorban arra a helyre mentem el, amit Zvi Kolitz soha többé
