Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)
Paul Badde elveszett — és megtalált — remekműből, mely ráfér két sűrűn írt oldalra, és amely újra meg újra nyomtalanul eltűnik. „Olvasd csak el! Végre valaki, aki még tudja, mi a hit!”, mondta a barátom, előhúzott néhány sebtében fénymásolt lapot az aktatáskájából, és letette az asztalomra. Már a betűtípus is egy másik kort idézett, a cím még inkább: Joszl Rakover beszél az Istennel. Mihelyt egyedül maradtam, egy ültő helyemben elolvastam az egészet. Ezután rendesen körbevágtam, kinagyítottam őket, és így készítettem néhány új, szalonképesebb másolatot. Másnap megmutattam a fiaimnak és a lányaimnak. Azután elküldtem a testvéreimnek és a barátaimnak, azután ismerősöknek, kollégáknak, rokonoknak is. Nem tarthattam meg csak magamnak. Kevés szöveg van, amely így előcsalja az ember könnyeit, ráadásul ilyen sok emberét. Miért nem találkoztam vele egyetlen antológiában sem? Olyan költői alkotás ez, mely szétégeti az irodalom kereteit, mint emésztő láng, shakes- peare-i intenzitással, Jóbhoz illő súlyos jelenléttel. Ám, aki ezt a monológot írta. nem volt sem költő, sem próféta, hanem egy fiatal újságíró és titkosügynök, Zvi Kolitz. Nem volt még harmincéves sem akkoriban. Titokban tanulmányozom őt, miközben az életéről beszél. A barátom véletlenül akadt a mű említésére egy esszében, amit a filozófus, Emmanuel Lévinas írt az ötvenes évek végén, amikor a Joszl Rakovert felfedezték Franciaországban, Jean-Paul Sartre és Albert Camus idejében. „Mi az értelme az ártatlanok szenvedésének?”, tette fel a kérdést Lévinas. Nem bizonyítja-e a világ istennélküliségét, hogy a földön az ember az egyedüli mércéje jónak és rossznak? A legegyszerűbb és legközönségesebb reakció erre az ateizmus választása lenne. Ez lenne az ésszerű reakció azok részéről is, akiknek az istenképe azelőtt valami óvodai Mikulás-istenség volt, aki jutalmakat osztogat, büntetéseket ró ki, megbocsátja tévedéseinket, s az O jóságában úgy bánik az emberekkel, mint örök gyermekekkel. De... miféle tehetetlen démont, miféle olcsó bűvészt helyeztek az emberek a mennybe, ha most meg kijelentik, hogy ez a menny üres? És miért keresnek még mindig, az üres menny alatt, egy olyan világot, amely racionális és jó? Ennek elolvasása után a barátom véget nem érő nyomozásba kezdett a tanulmányban említett „tarnopoli Joszl Rakover” monológja után, mintha eltűnt dokumentumot keresne, mely egy felnőtteknek való Istent ír le: egy „személyes Istent, aki ellen lázadni lehet — azaz, akiért meg lehet halni”. De nem találta sehol, sem franciául, sem németül, sem más nyelven, míg végül a müncheni Állami Könyvtár pincéjében elő nem bányászta megsárgult fordítását egy 1956-os német folyóiratban. „Csak aki felismerte Isten elfödött arcát, az kívánhatja, hogy födessék is föl előtte”, írta Lévinas. Ha ez igaz, akkor egy ilyen kivételes ember ült most velem szemben. Rendkívüli figura volt, ahogy időközben megtudtam, igazi különc — „mozgékony, mint a higany, olyan ember, akinek élete sokszor vett különös fordulatot, egyszerre ragyogó és zűrzavaros temperamentum”. Más írásai, úgymond, jelentéktelenek, de a Joszl Rakover igazi telitalálat, olyan, mint a Marseillaise (mintha két ilyen szöveget meg lehetne írni egy emberöltőn
