Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Aich Péter: Apácaszonáta (novella)
Aich Péter mélázott el Klotild lelke, szellemünk állhatatosságának próbatétele a magunk szabta ismérvek alapján. Isten parancsba adta ugyan, mitévők legyünk, a szeretetet mégis én érzem át, s ha lelkem hangja elnémul bennem, utólag tudom csak fölismerni, hogy rossz úton járok. S ekkor, miként az eltévedt vándor, újra nekifeszülhetek majd a mélypontról a csúcsra jutni, gondolta filozófus hajlamú pillanataiban. Bár ez nem is annyira gondolat volt, sokkal inkább gondolati lét, hiszen a lélek maga a szellem, a gondolat esszenciája. Olykor elbizonytalanodott, mert Klotild lelke kétellyé vált, s úgy vélte, nincsen számára segítség Istennél, pedig Isten legnagyobb segítsége a mi bizalmunk benne. S olykor úgy tűnt, olyan istenben bízott, amelyet saját képére faragott, holott az ő szelleme is csak gyarló tükörképe a Teremtőnek. Magas csúcsokon járt már, amikor ezt fölismerte és alázatosan kérte: Könyörülj rajtam, Uram, mert ellankadtam, gyógyítsd meg lázas testemet, mentsd meg megrendült telkemet! S mégis oly mélyen járt, hiszen mástól várta, hogy helyrehozza, amit elpuskázott. Sok gondja volt ezzel Klotild szellemének, miközben a fluidumban lebegett évszázadokon keresztül, holott az idő megállni látszott. Sok mindenre döbbent rá, amit azelőtt nem látott, nem figyelt meg, s úgy tetszett, hogy bár mindenki haladásról szónokol, mi sem változott a nap alatt. A magasból jobb volt az áttekintés, az összefüggések fölfoghatóbbak, akár annak idején a földről a csillagképek. Látta Zórád lovagot és atyját, Rinhard lovagot meg a hozzájuk hasonlókat, újra s újra találkozott velük, ezernyi variánsban születtek újjá, s mindig ugyanazok voltak: orgyilkosok, kocsmatöltelékek, miniszterek, bankárok vagy akár falubírák, lázadók, de mindig kisszerű lokálgladiátorok, akiknek gyorsan inukba száll a bátorságuk és nyomban talpnyalók lesznek, amint megjelenik egy még vadabb, még gátlástalanabb túlerő. Zórád lovag lelkét egyszer egy állatkerti hiénában ismerte föl, nyilván azért, mert volt benne némi ártalmatlan vadság is, s ez lehetett jutalma. S az öszvér, amellyel annyiszor megjárta Zórád lovag várát! Oly csökönyös volt, hogy a kertész dühében agyoncsapta s légyként született újjá, a kertész pedig házőrző ebként. De az öszvért különböző hivatalokban is fölismerte, s lett tudós is meg pap és maratoni futó. A kertész pedig pártmunkás, földműves, lakáj és liftboy. Klotild lelke úgy látta, a testüktől megszabadult lelkek nem sokat teketóriáznak, az első adódó alkalomnál sorsuk szabta lehetőségük szerint belebújnak egy nemsokára leendő testbe, hogy itt valósítsák meg önmagukat és tegyenek eleget létfenntartó ösztönüknek. Pedig erre semmi szükség nem volt, hiszen a lélek halhatatlan és örök. A probléma inkább szellemi életük végtelen silányságában rejlett, hogy eszükbe sem jutott a komolyabb visszatekintés, tapasztalataik összegezése. Ezt rendre a testre bízták, kínlódjon az, hiszen tudták: előbb-utóbb kilövik alóluk akár a csatalovat. Végtelen önzésükben, hogy kiélhessék kétes vágyaikat, bebújtak az első testbe, amelybe belebotlottak, családi tragédiákat okozván, mert ők lettek a fekete bárány. Klotild lelke úgy tapasztalta, a gátlástalanság és a sekély meggondolatlanság nyilvánvaló génelégtelenség, valószínű műhiba a teremtésnél. Gyártásuk olajozottan működött, hiszen annyi teremtmény szaladgált, röpködött, úszott a földtekén, hogy mennyiségük messze meghaladta az összes azelőtt élőket, nem
