Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Zirig Árpád: Zsóri (elbeszélés)
kóvályogjanak az ivó előtt, mint az eltévedt nyáj, mert a borosgazda társaim még azt hihetik, hogy rossz borral itatom magukat. Öt... pattant ki a kisujja is, hogy teljes legyen a hatalmas tenyér, maguk ma az első látogatóim, és én csak a vendégeimmel iszom, mert szentül tartom a mondást: ökör iszik magában. Most pedig szomjúhozom, nagy ihatnékom van, tehát kerüljenek beljebb. A pince első része ivónak és étkezőnek volt kiképezve, nagy tölgyfa asztalokkal és nehéz padokkal, amit a valódi pincétől egy szépen faragott fapult és pohártartó, üveggyűjtemény meg lopótökök választottak el, no meg nyolc lépcsőfok. Lent a mélyben kisebb-nagyobb fahordók sorakoztak, fölcímkézve, dátumozva. A félhomályban csak az elágazásig lehetett lelátni, de hogy hol ért véget valójában a pince, számunkra titok maradt. Ittuk a jó bort, és a hangulatunk egyre emelkedett. Közben a vörösboros marhapörkölt is elkészült, amelynek az illata és fenséges íze megért volna egy nagyböjti bűnbe esést is. A jól megöntözött torkokból lassan fakadozott a nóta. Valahonnan, bizonyára a mennyből, az eldördülő első égzörgéssel egy szál cigány is közénk pottyant, a szárazfájával együtt. Odakint mintha fölhasadtak volna az égiek víztárolói, zuhogott az eső, az ivóban pedig a nóták egyre erősödő hullámai feszegették a falakat. — Ácsi! — emelte magasra a kalapját a gabonaraktáros Hosszúpista. — Most az én nótám következik! — Ellenszegülést nem tűrő mozdulattal intette magához az állandóan hunyorgó cigányt, és már kezdte is: „Hosszú asztal földre hajlik a jó bortól...” A borosgazda a pultnál támaszkodott, és a nóta hallatára ideges mozdulatokat tett. Alig várta a nóta befejezését, rögtön figyelmet kért. — Ezt a nótát én is ismerem, pedig mifelénk ezt még senkitől sem hallottam. Honnan vannak maguk? — Csehszlovákiából! — Ezt én is sejtettem, hisz az autóbuszuk ezt elárulja, de pontosabban... — A Csallóközből — pattant a hatalmas férfi elé Csöcsösböbe, az elnök mindenese. — Csiliznyáradról — adta meg a választ Gazsi bácsi. — Abból a faluból, ahol ilyen fantasztikus férfibolondítók teremnek — vonta magához a kis tűzről pattant menyecskét, és a világ minden kincséért sem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy közben jól meg ne fatyarássza a mellét. — Akkor Szap faluját is tudják, hol van? — Hogyne tudnánk, mára már a két falu csaknem összeépült — válaszoltuk többen is. — Azt a nótát, amit az előbb daloltak, én még a háború végén ott hallottam először, sőt meg is tanultam, de mára szinte kipárolgott a fejemből. Újrahallani csodálatos volt. Elnémult egy pillanatra, és mély barna szemével végigpásztázta a vendégeit, egy-egy idősebb férfinál tovább időzött, mintha az emlékeit keresné. Rajtam csak úgy átsiklott a tekintete, bennem mégis a gyermekkorom képei villantak fel. Az emlékeim legmélyéről előlépdelt egy hatalmas termetű katona, aki a nyakába kapott, és mint a karámban a lovak, vágtatott velem körbe az udvaron, közben nagyokat nyihogtunk, mintha valóban ló és lovas lennénk.
