Irodalmi Szemle, 2001

2001/9 - Václav Pankovčín: Menj, hív az öcséd (novella)

Menj, hív az öcséd

keservesen zokogott. Az éjszaka a sógornőjénél aludt. Azt álmodta, hogy Mil’o eljött hozzá elbúcsúzni. Arról beszélt neki, hogy ezentúl már mindig együtt lesznek, és nemsokára eljön érte és akkor ő is boldog lesz. Azt is megkérdezte tőle, hogy hogy élhet együtt egy ilyen zsarnokkal, mint az ura, de ő nem tudott rá válaszolni: akart ugyan, de nem jött szó a nyelvére.

Arra ébredt, hogy rettenetesen fáj a torka és a melle. Biztos hideg vizet ittam, de lehet, hogy ez a nyirkos levegő teszi ebben a panelházban — gondolta. Kiment a konyhába, és kiöblítette sós vízzel a torkát. Eddig ez mindig segített.

Reggel arra ébredt fel, hogy a bátyjával álmodott. De a torka már nem fájt. Az embernek üzent, hogy a temetésig a városban marad segítenie kell a sógornőjének. Az embernek nem tetszett, hogy egyedül kell gondoskodnia az egész gazdaságról, másrészt viszont örült, hogy néhány napig nem kell az asszony hülyeségeit hallgatnia. Kikotorta a kéményt, kihányta a trágyát, s behordta a szénát is a mezőről. A temetés harmadnapra volt: felvette a sötét öltönyét, a kalapját, és bement a városba. Fedorcót megbízta, hogy vigyázzon a gazdaságra, amíg haza nem érnek. Fedorco csak a fejét csóválta:

— Mondd, minek ez neked? Ahelyett, hogy élveznéd a nyugdíjad, kínlódsz.

Az ember rándított egyet a vállán.

— O akarja. A gyerekeinek. Az egyiknek Svidníkbe, a másiknak Bardejovba, a harmadiknak Sninába... Két disznó kevés nekik egy évben. Nincs olyan hét, hogy legalább az egyiknek ne küldjön csomagot, holott azok sokszor egész évben sem tolják ide a képüket. Csak a disznótorra vagy ha kiürül a spájzuk. Intett a kezével. Hagyjuk — mondta, és felszállt az autóbuszra.

Két nappal a temetés után történt. Az asszony megmelegítette a téglát az embernek, betette az ágyba, lekapcsolta a villanyt és lefeküdt. Az ember néhány perc múlva elaludt, de az asszony nem tudott elszunnyadni. Szerencsétlen öccsére gondolt. Még csak negyvenéves volt, és négy árva maradt utána. Négy iskolás. Az asszonynak újra és újra végigpergett a film az agyában, ahogy Mil’ót gondozta, pelenkázta, ahogy járni tanította, etette és játszott vele... Tizennyolc éves volt, amikor született, s a legkisebb volt a kilenc gyerek közül. Ő volt a legidősebb, és tulajdonképpen ő irányította a háztartást a beteg anyja helyett.

Nyitott szemmel feküdt. Nem sokáig várt. Hallotta, hogy valaki zörög a folyosón, majd csendben kinyitja az ajtót. A homályos, lilás párában egy ember állt. Az asszony néhányszor becsukta és kinyitotta a szemét. Az alak sötét volt, az arcát nem látta.

— Mil’o, te vagy az?

A férfi fölé hajolt.

— Én vagyok, nővérkém. Eljöttem hozzád, mert fáj a szívem, hogy én téged annyira szerettelek, te meg még misét sem mondattál értem.

— Mondatok, öcsi, mondatok. Reggel rögtön megyek a paphoz.

— Az jó lesz. Nemsokára együtt leszünk. Örökre, nővérkém.

Az ember reggel morózusan ébredt. Az asszony még aludt. Kikelt az ágyból, a hátára dobta a kopott, otthoni kabátját, felhúzta széttaposott cipőjét, és kiment az udvarra. A szemben lévő hegyoldalon már felvillantak a nap első sugarai. A fű harmatos volt, a levegő hideg. A latrina mellett állt, hugyozott, a