Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Václav Pankovčín: Menj, hív az öcséd (novella)
Václav Pankovčín — Meghívlak benneteket egy kis vendégségre — szólt, s odaült melléjük egy üveg sörrel. Az emberek késő éjszakáig ültek a kerti asztalnál és kártyáztak. Kidala, aki ezermester volt, felszerelt egy lámpát a fejük fölé, hogy jól lássák a kártyát. A tűzön gőzölgött a kecskepecsenye, amiből időnként lekanyarítottak egy szeletet. A hús jól meg volt kenve fokhagymával, megtűzdelve szalonnával és időnként borral is meglocsolták. A finom illat az egész faluban érezhető volt. A gulyást a kártyázok már rég megették, ma az ember nem spórolt a csípős fűszerekkel, amelyeket kivételes alkalmakra tartogatott, így amikor a vendégek a gulyást ették, a homlokukat törölgették zsebkendőjükkel, és gyorsan leöblítették a torkukat a bekészített, jéghideg sörrel, amelyet Fedorco egész ládával a kert mellett folydogáló forrásvíz alá helyezett. Az ember valamikor az Alföldön dolgozott, ahol megtanulta a magyar ételkülönlegességek; a halászlé és a gulyás elkészítését, s erre igencsak büszke volt. A faluban soha nem használtak ilyen csípős fűszereket. Az asztalra a bor mellé egy üveg ötéves házipálinka is kikerült, mindenkinek öntött egy stampóval, majd még eggyel, így kilenckor már el kellett küldeni az asszonyt egy újabb üvegért. — Mint a régi szép időkben, amikor még a lovakat legeltettük — nosztalgiázott Dedo Veliky, és egy hatalmas darabot szelt az illatos kecskepecsenyéből. — Emberek, azt mondom nektek, hogy úgy tele vagyok, mint egy tömött liba, de azért ezt már nem hagyom itt! Egyetek még ti is. Az emberek sóhajtoztak, nyögtek és fújtattak, de azért szünet nélkül tömték magukba a húst, csak a lerágott csont hevert mellettük. Az ember összeszedte, és elvitte Henriknek, de az rögtön el is ásta őket a csűr mellé. Jó lesz szűkösebb időkre is. Az asszony az almafa alatt ült félhomályban és imádkozott, de nem tudott figyelni: gondolatai elkalandoztak, hallgatta a falatozó férfiak beszélgetését. Felnézett az égre: a fényesen világító csillagok összemosódtak, a szeme előtt táncoltak és fantasztikus alakok rajzolódtak ki előtte. Keresztet vetett, felkelt és átment a társasághoz. — Nos — mondta, elég volt a mulatságból. Éjfél elmúlt, a pálinka elfogyott, ideje cihelődni, mert reggel ismét vár a munka! S ezzel bement a házba. Az emberek tetszik, nem tetszik, felkászálódtak az asztal mellől, behordták az edényeket a házba, és némán elbúcsúztak a házigazdától. Hazafelé Skysl’ak rázendített, de a többiek leintették. — Nem szégyelled magad? — förmedt rá az asszony az emberre. Mint egy taknyos gyerek. Mit gondolsz, mit hiszenk rólunk majd a szomszédok? — Hallgass el, asszony! Egyszer élünk. Irigyled, hogy nem kóstoltad meg azt a húst? — Attól félek, hogy megbetegedtek tőle. Ki látott már ilyet, hogy döglött kecske húsát megegyék?! Az ember megfordította a lábán a kapcáját.
