Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Zvi Kolitz: Joszl Rakover beszél az Istennel (testamentum)
Joszl Rakover beszél az Istennel keresgélni a szemétben, és nyomban üldözőbe vették őket. Akik tanúi voltak ennek az embervadászatnak, nem akartak hinni a szemüknek. Ilyet még a gettó lakói sem láttak. Az elvadult csürhe olyan eszeveszett hévvel vetette magát a két kiéhezett, tízéves gyerek után, mintha közveszélyes, szökött bűnözők lettek volna. A gyerekek nem sokáig bírták a hajszát. A lányom, miután utolsó csepp ereje is elfogyott, lerogyott a földre. A németek nyomban golyót eresztettek a fejébe. A másik lány kicsúszott a karmaik közül, de két héttel később ő is meghalt. Megtébolyodott. Jacob, az ötödik gyermekünk tuberkolózisban halt meg tizenhárom éves korában, a bar-micvója napján. Megváltás volt számára a halál. Utolsó élő gyermekem, Éva lányom tizenöt évesen vesztette életét egy „gyerekvadászat” során, mely napkeltekor kezdődött Ros ünnepén, és napnyugtakor ért véget. Az új évnek azon az első napján, mire beesteledett, több száz zsidó család vesztette el gyermekeit. Most eljött az én órám, és Jobbal én is elmondhatom magamról, hogy mezítelenül térek vissza a földbe, éppoly mezítelenül, mint ahogy megszülettem. Éveim száma negyvenhárom, és ha visszatekintek az elmúlt időkre, bizton állíthatom — már amennyire bárki is bizton állíthat valamit önmagáról —, hogy tisztességes életet éltem. Szívemet eltöltötte Isten szeretete. Sikereket értem el, de a siker soha nem szállt a fejembe. Javaim szépen gyarapodtak. Amim volt, az enyém volt, mégsem tekintettem a magaménak: rabbim tanácsát követve úgy néztem a tulajdonomra, mint aminek nincs tulajdonosa. Ha vagyonom arra csábítana valakit, hogy egy részét elvegye magának, nem lopásnak tartanám, hanem gazdátlan holmi elvételének. Ajtóm nyitva állt minden rászoruló előtt, és boldog voltam, ha lehetőségem nyílt rá, hogy másokon segítsek. Istent híven szolgáltam, és csak azt kértem tőle, hogy mindig „teljes szívemből, teljes lelkemből, és teljes erőmből” szolgáljam. Nem mondhatom, mindazok után, amin keresztülmentem, hogy Istenhez való viszonyom változatlan. De teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy hitem benne hajszálnyit sem változott. Régebben, amikor jó életet éltem, olyannak láttam, mint azt az embert, aki ajándékokkal halmoz el, s akinek ezért valamiképpen mindig az adósa vagyok. Most úgy vagyok vele, mint az olyan emberrel, aki nekem is adósom — méghozzá sokkal. Es mivel úgy érzem, hogy tartozik nekem, azt gondolom, jogom van rá, hogy figyelmeztessem. Nem mondom, mint Jób, hogy Isten nevezze meg a bűneimet, hogy tudjam, mivel érdemeltem ki sorsomat. Mert nálam nagyobb és jobb emberek állítják, hogy itt már nem büntetésről van szó, amiben az ember a bűnei miatt részesül. Éppen ellenkezőleg, valami különös dolog történik a világban: hasztórasz pónim — Isten elrejti arcát. Isten elrejti arcát a világ elől, és az emberiséget kiszolgáltatja tulajdon vad indulatainak és ösztöneinek. Ezért gondolom, hogy amikor a gonosz erői uralkodnak a világban, sajnos nagyon is természetes, hogy az első áldozatok a szentek és a tiszta lelkűek közül kerülnek ki. Ez az egyént talán nem vigasztalja meg. De minthogy népünk sorsát nem a földi, a valóságos élet törvényszerűségei, hanem az égi, az isteni, a szellemi világ törvényei határozzák meg, az igaz hívőknek ezeket az eseményeket abban a nagy folyamatban kell látniuk,
