Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Halódó parasztvilág alkatrészekből. Nemcsak valóságos, hanem közeli is, hiszen Nagybene. Jó arra gondolni, szinte csoda, hogy ilyen Nagybene is van, nem csak én és Gergő. — A dolgok rendben mennek... — mosolyog rám messziről, magabiztos, erősnek érzi magát és otthon van ebben a világban —, némi pénzbe kerül majd, manapság semmi sincs ingyen... — hunyorog jókedvűen —, az a fontos, hogy minden úgy történik, ahogy szeretnénk, hogy megtörténjen...! A részletekről nem kérdezem. Talán nem is érteném őket. Megborzongok, amikor a képernyőn mozgó számsorokra gondolok. Honnan is tudnám, melyik szám jelzi a Kőmáit, milyen jelzés illeti a Babost, mi búvik meg a töredékek, betűjelek, értelmetlen krikszkrakszok, kukacoknak tűnő görbeségek és hunyorgó számsorok mögött! Pénzt ajánlok fel, Tamás jóindulatúan mosolyog. Szól, ha szükség lesz rá. Majd a végén összeszámolja a kiadásokat, becsületesen elosztja és benyújtja a számlát. Bence Tónit nem látom az állomáson. Pedig biztos vagyok benne, hogy ugyanazon a vonaton, a pozsonyi gyorson utazunk, amely majd továbbmegy Prága felé. Képzeletem képei között egyre gyakrabban tűnik fel Tóni. Tudom már, mert az évtizedek megtanítottak rá, hogy az életben nincs lehetetlen, és a világon minden lehetséges, ennek ellenére azonban mégsem tudtam elképzelni, hogy együtt él Bogár Böbével! Vannak mindenféle dolgok, természetellenesek is megtörténhetnek, ám — úgy vélem — ez mégsem lehetséges. Említettem, az északi messzeségben a felüljáró alatt úgy tűnik fel a pozsonyi gyors, mint egy apró pontból kinövő, homályos tömb, mely egyre sötétebb és félelmetesebb. A tömb tetején egykor apró füstpamacs ült, mint lefekvés előtt a hálósipka a mesebeli nagyapó fején, de ez a nagyapó fekete volt és félelmetesen csattogott. Bizony bájos szörnyetegek voltak a régi gőzmozdonyok, jó visszagondolni rájuk. A kusza felhőnek nézhető sipka eltűnt. Dízelmozdony vontatja a szerelvényt. A sipkás korszakban még észak felé utaztam a gyorson, majd északkeletnek fordultunk, és a hegyek közé érve elfáradt a gőzmozdony, néha hosszú, emelkedő alagútban fulladt ki, és a vonat megállt egy időre, míg a masiniszta megrakta a kazánt és feltornászta a gőz nyomását. Az ember ezalatt a pokolban érezhette magát. Ma délnyugatnak utazom, dombos rónák és lapos síkságok felé, amerre nincsenek alagutak, csak dimbes-dombos táj és végtelennek tetsző lapály. Tamással rokonian összeölelkezünk és arcon csókoljuk egymást. — Apádnak mondd meg... — kértem komolyan, mosolytalanul —, hogy úgy érzem, megértettem őt, de hát... az idő elmúlt...! — Mindig van idő... — mondja magabiztosan Tamás. Igaza van, nekünk is volt időnk, még van is, de már fogyóban. Érzelmes, sőt szentimentális gondolataim vannak, mégis igaznak vélem őket. Hiába hessegetem, megkísértenek. Nem igaz, hogy az ember akarattal elűzheti magától az érzéseket és felülemelkedhet lelke belső lágyságán! Ezért nem kedvelem az ironikus lelkeket és utálom a cinikus jellemeket. Becsapják önmagukat! Kivetkőznek érzékeny mivoltukból és az érzéketlenség közönyös mezét öltve, fensőséges pózban tetszelegve szemlélik az embert, aki szenved. Mert szenvedésre születtünk, nem örömre! A fiatalság előjoga lehet némi, erőtől duzzadó, ösztöneiből következő érzéketlenség, hiszen valószínűleg
