Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Fónod Zoltán az élő nyelvben... Illúzióknál viszont fontosabb az, hogy bárhol élünk is a magyar irodalom művelőiként, humanistákként, a nyelvünkért való lelkiismerettel, a hagyományainkért érzett felelősséggel, ki-ki a maga őrhelyén növelje, erősítse ezen a nyelven a humanizmust... a jogot a létezésre”. A „Dunának, Oltnak egy a hangja” példájaként idézhetjük Tőzsér Árpád szavait, aki a Szenczi Molnár Albertról szóló tanulmányában írja: „Szenczi Molnár Albert is — számunkra — éppolyan közvetlen hagyomány, mint Forbáth Imre vagy Fábry Zoltán. S ez a közvetlenség fokozottabb mértékben számvetésre kötelez bennünket.” Tőzsér ebben az írásában — jelzőként — elfogadja a „csehszlovákiai magyar író” fogalmát, a „Csehszlovákiában élővel” szemben. „Mi nem ideiglenesen tartózkodunk ezen a földön, hanem itt születtünk, itt vagyunk honosak... Más kérdés, hogy csehszlovákiaiságunkból mi következik az általunk művelt irodalomra nézve. Ha bezárkózás, izoláció, akkor Fábry Zoltánnal együtt kiáltjuk, hogy nincs szlovenszkói magyar irodalom: »nincs, nem volt és ne legyen* ... Ha viszont nyitottság, világra látás, több kultúrában élés és gondolkodás, akkor az egyetemes magyar irodalom e részének speciális jellegét a rész nevében is kifejezésre kell juttatnunk, s miért ne lehetne nevünk a területi hovatartozásunkat is kifejező »csehszlovákiai magyar irodalom?*” Két évtizeddel később Grendel Lajos ezt írja: „Irodalmunk negyven én után is még mindig inkább deklaráló, mint gondolkodó irodalom, s elszigeteltségének talán ez a legfőbb oka... A csehszlovákiai magyar irodalom elszigetelt irodalom, s bár ennek számos külső oka is volt és van, mindenekelőtt mi voltunk azok, akik hagytuk magunkat elszigetelni az irodalomban való gondolkodást és látszólagos kicsinységünket és jelentéktelenségünket a jobbik esetben is társadalmi-nemzetiségi küldetéstudattal kompenzálva.” Tény, hogy a jó irodalmi művek „nem elsősorban küldetéstudatból születnek”, de talán az is igaz, hogy nem a „küldetéstudat” a legfőbb akadálya egy-egy irodalom elismertségének, hanem a tehetség, és — ennek hiányában — a minőségi művek elmaradása. Méliusz József gondolataival összecsengenek azok a sorok, melyeket Tőzsér Árpád írt le egy vita kapcsán 1979-ben: „Az irodalmi műalkotásnak természetes állapota a nyitottság. Az író sohasem egy irodalom, hanem egy nyelv és társadalmi közösségek jegyében alkot. Az irodalom (vagy irodalmak) normáit sohasem kötöttségként veszi tudomásul, hanem éppen ellenkezőleg: olyan valamiként, amit meg kell haladni.’*18) KÉTELYEK ÉS ELLENTMONDÁSOK A többségi nemzet elfogultságára, több mint nyolcvan év vonatkozásában, két szélsőség a jellemző. Az „ősleletek” közé tartozik Pavel Bújnák professzornak, a szlovák—magyar kapcsolatok kiváló kutatójának a felfogása, aki a Magyar irodalom Csehszlovákiában című tanulmányában (Československá vlastiveda, 7. köt.) a szlovákiai magyar irodalom kezdetét (történelmietlen módon!) a Halotti Beszédtől számítja, s a legjelentősebb alkotók közé sorolja Balassit, Jókait, Madáchot és Mikszáthot. A másik véglet az a felfogás, mely szerint a kisebbségi irodalom független az anyanemzet irodalmától. 1948
