Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában szerváltás után nem került sor az előző negyven év irodalmi korszakának tárgyilagos, indulatoktól és torzulásoktól mentes értékelésére. Az irodalmi tudat zavarait fokozza, hogy visszatérően megkérdőjelezik a kisebbségi irodalom helyzetét, szerepét, sőt a kisebbségi irodalomtörténet-írás értelmét is. Az elmúlt évtizedekben ezek a kérdések nem képezték vita tárgyát. A megmaradás, a túlélés igénye mindig erősebb volt az akadémikus jellegű vitáknál. Ily módon nem ismétlődött meg például az a vita, mely az első korszak indulását jellemezte: a hovatartozás kérdése tisztázottnak tűnt fel. A húszas-harmincas évek vitája: létezik-e önálló csehszlovákiai magyar (sőt: kisebbségi) irodalom, nem borzolta irodalmunk harmadik korszakában a kedélyeket. Értelemszerűen mindig arról volt szó: a nemzeti kisebbségek — a maguk szellemiségével, kultúrájával — részei-e a nemzettestnek, vagy a trianoni békediktátum, illetve az azt megerősítő párizsi békeszerződés 1947-ben elválasztotta-e őket a nemzettesttől és ezzel nemzeti kultúrájuktól is? A válasz erre egyértelmű volt (még a diaszpórák esetére is érvényes): a nemzeti kisebbség kötődése a nemzethez a politikai határoktól függetlenül is megmarad. Ez abban az esetben is érvényes, ha a nemzeti kisebbség (egy más államalakulatban!) társnemzetté, azaz államalkotó „nemzetté” válik (ami a magyar kisebbség esetében — Közép-Európában — legfeljebb csak fikció lehet!).(17) Ez a szemlélet az egykori utódállamokban — az eltérő körülmények ellenére is — meghatározta 1945, illetve 1948 után a magyar kisebbségi irodalmak helyzetét. A „szétszóródás után” a kisebbségi irodalmak mindegyike „autonómnak”, ugyanakkor a nemzeti irodalom és kultúra részének tekintette magát. Tette ezt a többségi nemzetek részéről (változatos hevességgel) megismétlődő elszigetelési, illetve politikai betagolási törekvés ellenében. A kisebbségi irodalmak „leválasztásának” a szándéka az anyanemzet testéről ugyanis a hatvanas évektől folyamatos volt, s az irodalmi és a szellemi élet „integrációja” ürügyén éltették az asszimilációs törekvéseket. A magyar kisebbségi irodalmak képviselői úgy védekeztek ellene, hogy a „kettős kötődés” elvét hangoztatták. Ez azt jelentette: a kisebbségi irodalmak (nemzeti nyelvük, történelmük, kulturális és nemzeti hagyományaik alapján) természetes módon kötődnek a nemzeti irodalmukhoz, ugyanakkor a politikai helyzet okozta változások — tehát a történelmi realitások — alapján kötődnek ahhoz a többségi nemzethez, melynek területén élnek. „Nemzeti alkat, nemzeti karakter nélkül társadalmilag nincs nemzetiség, hiszen anyanyelvűségünk, történelmünk, irodalmi és művelődési hagyományaink mindennél beszédesebb tény” — mondta 1968 őszén egy beszélgetés során Méliusz József, romániai magyar költő. A fél évszázados nemzetiségi lét azonban „új szociológiai vonásokkal ruházta fel magyar nemzetiségünket... egy új történelmi valósághoz, nem magyar realitáshoz kellett józanon alkalmazkodni”. Méliusz Józsefnek a „határok fölötti” magyar irodalomról is határozott véleménye volt: „...bár a nemzetiségi literatúrák, mint az »ötágú síp* hangjai nem azonosak egymással, mégis mélységesen egymáshoz kötöttek mind hagyomány szerint — bár a helyi hagyomány dominál mindenütt! —, mind a nyelv struktúrájában jelentkező alkatban, az érzékelésben, a temperamentumban s megint csak:
