Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fried István: Dionýz Ďurišin komparatisztikájának időszerűsége (esszé)
Fried István „publicisztikájuk” mire szolgál(hat)nak érvül? Nem Ďurišin ellen szólok, ha Johann Strutz egy írására hivatkozom, amelyben a szlovén irodalom autochton részirodalmainak mibenlétét fejtegeti. Egyrészt amellett érvel a klagenfurti szlovenista, hogy a szlovén irodalom multinacionális létére kell tekintettel lenni; másfelől a szlovéniai terület, a Friul-Giulia-i, itáliai irodalmi mező, Dél-Karintia (Ausztria) és Porabje (Magyarország) között megoszló irodalom nyelvi, kulturális és esztétikai polifóniája nagyobb figyelmet érdemel. A négy szlovén részirodalom közül, amelyeknek eltérő történeti viszonyokhoz kötött különfejlődését (fejti ki Strutz) — a közös szociokulturális azonosulási és kulturális minta ellenére — régióspecifikusan többközpontú és többnyelvű művelődési helyzetek (szlovén—német; szlovén—olasz; szlovén—magyar) határoznak meg, a karintiai szlovén kiváltképpen jól exponálja, hiszen a történelem során kiemelkedően fontos etnokulturális jellegek funkcióival töltődött föl. A karintiai szlovén kultúra a történeti és az időszerű helyi érték diszkrepanciájából olyan idioszinkrázia keletkezett, amely sokáig a művelődési aktivitás mozgatójaként hatott, de amely erősítette a nosztalgikus visszatekintéstől való függést is. (S ezt úgy fordíthatnánk le, hogy a nemzetiségi irodalmak általában igen megszenvedték a konzervatívabb szemlélet hagyományőrző magatartása és az újító lelkesültség között időnként föltámadó ellentétet, miközben a veszélyeztetettség és a fenyegetettség érzése, a merőben sérelmi politizálás mintha az előbbihez, a reformgondolatok révén megfogalmazódó, korszerűbb érvelésű „jogkiterjesztő” mentalitás az utóbbihoz szolgáltatna érveket.) S hogy a Ďurišin által tárgyalt, azóta (például Tőzsér Árpád által) vitatott kérdéskörre máshonnan vetüljön fény, idézem az ausztriai szlovén irodalom egy kiváló alkotójának, a Peter Handke által az ausztriai olvasók elé vezetett Flórján Lipušnak egy megnyilatkozását. „Mit érhet el (...) egy író, mit képes (...) az irodalom még véghez vinni? Meg tudja változtatni a körülményeket? Mit várnak el egy nyelvi kisebbség írójától? Hogy híd legyen, amelyen a kultúrák cseréje megtörténik? Akkor lehet csak üdvözölni a hidat, ha a kulturális cserére mindkét parton ösztönöznek. Egy népcsoportnak nem feltétlenül szükséges hídként előállni, nem is szólva a költőkről. Több mint száz évvel ennek előtte egy szlovén költő panaszolta: mondják, a krumplik nemzetünk oszlopai, a költőkről ilyesfélét eddig még sosem hallottunk! Valójában a krumplik inkább megváltoztatták a társadalmat, az irodalom erre nem képes ily mértékben. Legalább is egy író hatására bekövetkezett változás nem állapítható meg, nem mérhető és nem bizonyítható. Csak magának, az írónak a változása bizonyítható, mérhető és átélhető, szövegei révén olvasható (...) Az irodalom csak az írót változtatja meg, az író változik, amennyiben ír. Egyébként nem változik az irodalom. A lökést az író hiányérzetének tapasztalatai adják. A nyelv nemcsak íróilag változik, az író nemcsak nyelvileg változik. A nyelv megváltoztatja őt, amennyiben ő változtat a nyelven.” Az ausztriai szlovén szerző 1981-es (!) tanúvallomása az elzárkózás évtizedeiben nem juthatott be a nemzetiségi irodalom státusáról folytatott diszkurzus- ba, mint ahogy Ďurišin szisztémájának érdembeli megvitatása sem történt meg.
