Irodalmi Szemle, 2001

2001/7-8 - Jókai Anna: Remake (elbeszélés)

Jókai Anna

Remake

A mese a könyökünkön jön ki. A história az öreggel, a fiával meg a szamárral. Némelyek idézgetik: lám, úgyse lehet mindenkinek a kedvére tenni; ezért aztán, hacsak nem akarunk nevetségessé válni, arra, hogy ki mit mond, nem kell odafigyelni. Mások felháborodnak, a demokráciában lejárt mese ez, a tanulság az önkényeskedőket segíti. Hohó, ma már nem úgy van, hogy csak bandukolunk az úton, komótosan, vagy ami gyanúsabb, célra tartva, a többiek véleményére oda se bagózva. Bár az már az eredeti történetben is furcsa, hogy az senkit sem érdekel, honnan jönnek a szereplők, mi járatban vannak, és hová tartanak, csupán azt firtatják, milyen az egymás közötti viszonyuk; kit kell elmarasztalni, kit kell — a mások rovására — úrrá tenni. Ki üljön a szamárra

— egyáltalán: szabad-e ezt a szerencsétlen szamarat akár minimálisan is megterhelni?

A vándorok jócskán elfáradtak, de a meséből nem lehet kiszállni. Virradattól talpon vannak. Az apa egyre szomjasabb, a fiú egyre éhesebb, a szamár egyre csapzottabb. Az út meg most sincs mással, mint jó szándékkal kikövezve, az meg, tudjuk, önmagában akár a pokolba is vezethet.

Vegyük tekintetbe, hogy embereink nem idegenek. Vérségi kapcsolat: apa és fia. Hosszú múlt és tágas jövő: találkozásuk a röpke jelenben. Csak a szamár státusa nem tisztázott: tulajdonuk-e a szamár, vagy csak merészen elkötötték, netán csupán melléjük szegődött? Van-e batyu a hátán, s ha van, mekkora; sőt

— pontatlanul minősítve őt szimplán szamárnak — nem ő-e a főhős az egész dologban? Nem őt kell-e — csomagostul — biztonságos földre vezetni? Melegebb istálló, illatosabb széna, egy gyengédebb gazdakéz: jogos igény, haladásra ösztönző vágyakozása minden robotra fogott lénynek.

Az apa nem annyira öreg még, mint képzelnénk. A fiú sem olyan fiatal már. Az apa ismeri az előzményeket, ezért nem vidám. A fiú a következményeket viseli, ezért szomorú. Az egyiket nyomasztják az emlékek, a másikat aggasztja a holnap. Az idősebb azt hiszi, hazamennek végre. Az ifjabb tudja, az otthon még messze van. A szamár fölveri a port, s örül, ha olykor-olykor egy útszéli árokban elheveredhet.

A jelenet — a baljós előérzettől függetlenül — eleinte idilli. Ok ketten, a szamárkát vezetve, valami rosszat kétségkívül maguk mögött hagytak. Az öreg fogja a kötőféket, a fia a szürkét hátulról szelíden noszogatja. Jól megvannak így hármacskán; voltaképpen nem is sietnek, balhé után az ejtőzésnél mi sem természetesebb.

— Szerencse, hogy nem került sor a bicskára — mondja az öreg.

— Nincs is bicskád — mondja tárgyilagosan a fiú.