Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Duba Gyula Fordson traktor gépésze jön Szentgyörgyből a munkából, az egykori legendás centerhalf, aki képtelen volt megállni, ha egyszer futni kezdett, s legázolta az ellenfél játékosait. Hatalmas teste alatt nyikorogva sikong az öreg ESKA kerékpár. Fürkészve néz minket, mintha keresne valakit, meglát és magához hív. Leszáll a kerékpárról, komor arccal, halkan mondja, titkot közöl velem, ám látnivalóan jóindulattal teszi. — Bence Tóni bontja a hidatokat a Törökölésen! A hídnak külön története van. De hát minden külön történet lehetne, ami egykor megesett velünk. Azonban mégis részletesebben kell róla szólnom, hogy az események érthetőek legyenek és Tóni szerepe világossá váljon. Abban az időben még élt az öreg fahidak kora! Fahidak, mohos és korhadt gerendahidak uralták a Csincsét és a Pilinkét, a Perecet és az Öreg-árkot, a patakon átvivő utcai hidak is fából voltak. Vén fahidak, nagyapáink, dédapáink építették őket. Repedezett, szürke gerendalábakon állnak, repedéseikben zöld moszatok és síkos békanyál tanyáz, állandóan mossa őket a víz. Amikor a rakott szekerek áthaladnak rajtuk, vészesen nyikorognak, bizonytalanul megmozdulnak, imbolyognak. Apám hídja fiatalabb, a háborús években építette. Nem hasonló a pataki hidakhoz, lábai nincsenek. Erős szálfákból épített, lapos göcsörtös felülete meredek szögben emelkedve vezet a földünkről az állami kövesútra. A hidat a dűlő helyzete indokolja. Apám a megrakott szekerekkel nagy kerülővel egy távolabbi hídon jutott ki a kövesútra. Gondolt egyet és saját hidat épített. Nem volt veszélytelen vállalkozás, inkább kockázatos. Megtörténhet, hogy a lovak a híd meredek kaptatóján nem bírják felvontatni a szekeret! Apám azonban tudta, hogy a lovai a poklok fenekéről is kihúzzák a megrakott szekeret. Mindig csodálattal töltött el, ahogy a hámnak feszülő lovakat a hídnak eresztette! A Fecske és a Madár tudták, mi vár rájuk, s később a Deres és a Mici is! Hatalmas erőfeszítés! A cukorrépával megrakott szekér a híd felé gördül s a lovak már nyugtalankodnak. Beleremegnek, fülüket hegyezik, fokozzák az iramot, gyorsítanak, hogy lendítő erőt nyerjenek. Gyiií, te..., mondja nyugodtan apám és a lovak hátára ejtette a gyeplőt. Nem ült fel a szekérre ilyenkor, testsúlyával is könnyebb legyen a teher, mellette ment és halkan szólítgatta a lovakat. Az állatok lehajtott fejjel, feszülő inakkal s egyre gyorsulva vágtak a hídnak, már-már rohanva, istrángjaik acélkötelekként megfeszültek, az állatok feje a földnek szegődött és testük előredőlt, a hámnak feszültek, néha szinte hátsó lábaikkal a földre guggoltak. Ilyenkor úgy éreztem, hogy a nehéz vasalt szekeret szinte felrepítik a meredek hídon. Azon az őszi estén a hidunkat bontotta Bence Tóni. Gerendát lopott belőle tüzelőnek. A Nagybene István hídjából. Nem megy a határba fát gyűjteni, nincs kedve megdolgozni érte, könnyebb ellopni, jól jön számára egy vaskos szálfa a Nagybenék hídjából. Visszagondolva a történtekre úgy érzem, hogy a Bence Tónival való viszonyunkban volt valami végzetes sorsszerűség. Az atavisztikus végletek találkozása. Az öntudatlan és közönyös, hideg gyűlölet és semmibevevés végzete, amely elemi fogantatású és nincs oka! Lusta csibész, most megkapod a magadét! Elemi indulat fog el, értelmén nem
