Irodalmi Szemle, 2001

2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Juraj Kuniak—Juraj Cech: Magánskanzen (novella)

Magánskanzen (Etűdök az etnikáról)

Vissza már nem mehettünk, a partig kievezni messze volt, hát azt mondtuk: »Ha eddig még nem történt semmi, akkor még talán egy kicsit egészségesek leszünk, és ha akkor még valamit kibírunk, már Amerikában leszünk!*

De alig tudtunk körülnézni, mennydörgés támadt, villámlott összevissza, és ez így folyt jó negyven napig. Ha lett volna bárkánk, nem félünk, de azon a tutajon mihez kezdesz? Szerencsére az özönvíz sem tartott tovább, így a negyvenegyedik napon megjavult az idő. A víz kisimult, a nap mint a kalendáriumból kezdett ránk sütni. Mindjárt jobb kedvünk lett, daloltunk is, aztán valaki megszólalt:

»Nézzétek, fiúk! Jól látom vagy csak álmodom? Dörzsöljétek meg a szemeteket! Csak nem Amerika ez már?*

És valóban, a távolban az a szárazföld már Amerika lesz, ahogy közeledtünk felé, úgy lett egyre nagyobb, csak az volt a furcsa, hogy se házak rajta, se fák, se semmi...

Aztán az az Amerika elkezdte nyitogatni a pofáját.

Mindjárt tisztában lettünk vele.

Hogy Amerika?! Hal ez!

Bálna mint a hegy!

Na isten veled, kellett ez nekünk, inkább egy jó fogamat húzatnám ki!

Mert hova menekülsz a nyílt tengeren, csak keresztet vethetsz és ámen!”

„Csak hogy igazat beszél-e, nagyapa”, mondta a fiú.

„Hát nem az ujjamból szoptam ki, mit tudod te, te kicsinek születtél a világra, olyan igaz ez, mint kétszer kettő négy!”

„És mi volt azután?”

„A bálna táncba hívott bennünket. És mi még mindig nem akartuk elhinni, hogy ez lesz az utolsó táncunk. Mikor már komolyan nézett ki, összeszedtem magam.

•Mindent bele, fiúk!*, szóltam, »nem vagyunk mi anyámasszony katonái, majd adok én neked, az apádat fogod hívni, és még sokáig fogsz engem a halálod után emlegetni!*

Baltát vettem elő a tutajból, és olyat húztam a bálnára, hogy elöntötte őt a vérleves.

„Megint rémisztgeted ezt a gyereket?”, szólt a szövőszékből a nagyanya.

„Ne bosszants,” így a nagyapa,,,hiszen hál’ istennek nem bolondultam meg!"

„Ebben nem vagyok olyan biztos”, bosszankodott tovább a nagyanya, a fiúnak meg könnyek szöktek a szemébe, mert sejtette, hogy nagyapjának ezután már nem lesz kedve mesélni.

De nagyapa valószínűleg nagyon jó formában volt, mert csak legyintett, és halkabban így folytatta:

„Még egyet mesélek, egy utolsót.”

„És az Amerika?”

„Azt már elvitte a manó. Elmondom, mi történt velem nemrégen. Még senkinek nem meséltem erről. Gombázni voltunk Józsival, azzal a sükettel, nem hoztunk semmit, tudod, de nem azért, mert nem találtunk, ugyan, már tele voltak a kosaraink, de ott maradtak a hangyáknak.