Irodalmi Szemle, 2001

2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)

Koncsol László köszöntése

kihordják a Pravda épületéből s egy csapatszállító páncélosba rakják a pártlap munkásőreinek géppisztolyait és lőszerét; rengeteg Kalasnyikovjuk volt raktáron, csak hordták és hordták a katonák a temérdek fegyvert kifelé. Néztem a Csemadok régi székházának első emeleti ablakából, ahogy a Grassalkovich-palota elé alulról becsörömpöl a harckocsi, s géppuskájából tüzet nyit egy tüntetőkkel zsúfolt, zászlókat lengető gyári munkástömegre. Látom, a géppuska-lövedékek hogyan porlasztják a tér kövezetét s a palotakert kőoszlopait. A fedélzeti géppuskás láthatóan nem az embereket lövi, csak riasztani akar. Hallom a ligeti szovjet propaganda-hangszóró szüntelen üvöltését. Be-benézek a szerkesztőségbe, s az ablakból látom, ahogy Mnacko leszereli az írószövetségi székház utcai tábláját, s a járókelőket a tiltakozó ívekhez, a lépcsőházba tereli. Jönnek a szlovák írók a székházba, hallgatják a „Gabonarádiót”, a tolóajtón a tanácsterem minden nesze átjön a Szemlébe, Mnacko éppen akkor jött vissza Nyugatról, talán Izraelből, s hallom, ahogy pályatársai faggatják: „Laco, szerinted mi lesz ebből?” Mnacko vállat von, fogalma sincs, aztán ismét kereket old. Közben eszembe jut néhány budapesti politikai és irodalmi lap itteni és moszkvai tudósítója, aki alig pár hete berobbant a Szemléhez. Magam tartottam a frontot, Dobos és Tőzsér szabadságra ment, s csodálkoztam, hogy tudósítónk itt van, mert aznap reggel hozta meg a posta az És legújabb számát az ő távol-keleti (szibériai) tudósításával. Mondta, hogy kiutasították a birodalomból, mert az ottani éberek elégedetlenek voltak kommentárjainak szellemiségével. Szokatlan módon 48 órán belül kellett távoznia, mondta, pozsonyi géppel repült, s egyenesen hozzánk jött be. Ideges volt, szaladgált, cigarettát cigaretta után szívott el, lehallgatókészülékek iránt érdeklődött, s mondta, hogy nem tudja, hol fog kikötni, talán az akkor szerveződő félhivatalos budapesti napilap, a Magyar Hírlap elvállalja. Augusztus 23-án barátunk a bevonuló magyar hadosztályt kísérte haditudósítóként, ha jól emlékszem, századosi rangban, amit tehát pár hete a Szemlében előadott, ködösítésnek szánta. Megbízatással jött haza, missziójára készült. Az akkor formálódó Madáchot is fölkereste a Duna-parti barakkban, Dobos beszélt vele, de Tóth Miskának, aki pozsonyi tudósításaiért halálra kereste, nem árultam el, hogy tudok róla. Jártam Hocman Gabi barátommal, a háborgó nappali s egy erdélyi művészettörténész-hallgatóval a kihalt éjszakai Pozsonyt, s minden, a rendszerrel kapcsolatos maradék illúzióm szétmállott. Ezek után már csak azért imádkoztam, hogy a másfél kontinensnyi szovjet kommunizmus ne az atom- és hidrogénbombák világpusztító tűzijátékában múljék ki. Az írók kérdésére nem Mnacko, hanem egy szlovák melós felelt meg. A talponállók, kávéházak nyitva tartottak, ettem, ahol az éhség belém mart, s hallottam három melós diskurzusát a Védcölöp utca s az Apácapálya találkozásánál működött, azóta lerombolt gyorsétteremben. „Mi lesz velünk?” — sopánkodott az egyik munkás, mire a másik így nyugtatta meg: „Mi lenne? Járt-e itt a tatár? Járt, majd eltakarodott. Járt-e itt a török? Járt, és eltűnt. Jártak-e itt a nácik? Jártak, és nyomuk se maradt. Az oroszok is eltakarodnak, ne félj.” Tóthpál Gyula ugyanazokban a napokban egy hasonlóan tanakodó utcai hármast kapott lencsevégre: szeretem azt a fotóját. A Szemle következő számába Fábryval írattunk vezércikket, s egy gépfegyverlö