Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - ÉRDÉLYI ZSUZSA KÖSZÖNTÉSE - Szakolczay Lajos: Hegyet hágék, lőtőt lépék (vendégkritika)
Szakolczay Lajos nye biblikus — a megidvezüléshez segítő, azt ösztönző — távlatot kap. Az énekmondó a lelkében- leledzett igazsággal megteremti azt az állapotot, ami egy sosem volt misztériumjáték legsajátjabbja: mindnyájan tudjuk, de csupán a beevatottak érzik eme különleges létpanasz fájdalmát, boldog keserveit. Amikor Erdélyi Zsuzsanna arról beszél, hogy „a középkor bizarr arculatát meglehetősen élénken rajzolja meg az imádságműfaj”, hiszen a csiszolt költői formában „pogány hiedelemmozzanatok, krisztusi pecséttel hitelesített szoláris képzetek keverednek a középkori egyházi költészet töredékes roncsaival, misztikus víziókkal és a burjánzó, nem kanonizált szövegek színes fordulataival”, arra is figyelmeztet, hogy ebben az összeolvadásban az egymással szemben álló „sarkok”: igaz — hamis, törvényes — törvénytelen, kánoni szűkszavúság — apokrif bőség, evilág — túlvilág stb. avatódnak poétikummá. Számunkra esztétikai értéket hordozó költészetté. Kelet vagy Nyugat? Mezopotámiai agyagtáblák bűvös igéi vagy a német gyógy- és varázskönyvek imaszövegei? Középkori pokoljárók vagy oda magukat visszaálmodó moldvai, kibédi, somogyi, bucsuszentlászlói asszonyok? (Akik, mint a zoboraljai Pintér Józsefné vagy az ugyancsak odavaló Puchovszkyné Sipos Anna, kimenvén ajtajuk elejébe az „apró madárkákban” szárnyas angyalkákot láttak.) Mind együtt — siratóstul, bibliástul, imáccságostul! Ebben az égi és földi kazalban, századok hüsében őrizve a hőst, ott szunnyad a teremtőerő megannyi formája. S aki közelebb hajol hozzá, és van türelme az aranyat is rejtő szálakat szétszálazni, egyúttal rá is lel e csodálatos folyamat működésére. „A századokon át elhullajtott szellemi morzsákból a csipegető koldusnép költői tehetsége varázskovászával erőt adó kenyeret sütött. Más szóval: úgy tűnik, hogy a költészetté válás folyamatában ez az anyag fel tudta szítani a népi alkotóösztön míves közreműködését igénylő belső tüzet. Enélkül aligha keletkezhettek volna e sodró líra villanó képei, változó lüktetésű sorai, amelyek Arany Áther vagy Louhi világába is visszalendítenek, de Fülöp, a Kancellár szekvenciái szellemét is árasztják. Ősvallási genezismotívumok kozmikus jegyei kapcsolódnak Mária születéséhez, totemisztikus képzetei Krisztus származtatásához, szoláris hagyományai Istenhez (»bejön hozzám Szent Úristen világosító*, »eljőve Szent Világ Úristen*) vagy Krisztus-Világ anyjához (»én leszek tenéked Napbúlátó anya*). Samanisztikus mozzanatok elködösödött emléke kísért, vogul imádság Naphívó könyörgését visszhangozzák, medveénekek hangulatát idézik a »letérgyepül térdre, térdig való vérbe* vagy a »halnék halálodé’, ha halhatnék*, a »lépj ki lépést, lépj ajtódon* betűrímei. S mindez eggyé olvad a »Simeon-hegyi kápolnáival, a »boldog aranykakaskák-kal vagy a »kisleányzó* Mária álmával, »angyalok tiszta fehér kötényéivel... Enélkül aligha tudnánk meg a »sárbodor szép haját leeresztő* Máriáról, hogy »világ zsoltárkönyvét olvassa*, sem az Istenfiú halálát — »talpig sebesen, könyökig könnyben, hetedízig való sebben* — nem fogalmazná meg egy kánoni irat sem az ősköltészet gondolatritmusának bőségével: »testi szállong, véri hullong*, »száll a húsa szakadván, piros vére csordulván*, »az ő szíve vetömödött, piros véri futamodott*, »szíve teteje meghasadt, piros vére szétszaladt* stb. Emez izzás nélkül e költészet csak szó- és motívumgyűjtemény lenne,
