Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - TALLÓZÓ - Monostori Imre: A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után (tanulmány)

100 éve született Németh László

gon.67 Széles körű forrásanyagra támaszkodik, a Németh Lászlót érintő részletei úgyszintén kellő tárgyismeretről tanúskodnak.

Az is tény, hogy e könyv Trianon utáni fejezeteinek központi alakja, mondhatni kulcsfigurája éppen Németh László. Mégpedig különös — és nem kevésbé hatásos — dramaturgia szerint. Ungvári ugyanis közvetlenül meg sem említi, le sem írja vele kapcsolatban az „antiszemita”, ..antiszemitizmus” fogalmakat, minősítést. Sőt, azt sem vizsgálja — Bibó István ismert megjegyzése kapcsán —, hogy maga a népi ideológia és a népi mozgalom miért keveredhetett az antiszemitizmus „gyanújába”. Némethtel kapcsolatban elfogadja, hogy nála a „faj”-fogalom „történelmi kategória: az alkatban megszólaló sorsot takarja”. (229. o.) De még ennél is jóval messzebbre tágul a minősítés horizontja, midőn Ungvári Tamás Németh Lászlót a magyarság „legbecsületesebb gondolkodóinak egyike”-ként említi. (230. o.)

Mégis: Ungvári könyvének egész második részében végigvonul és bizonyítékok után kutat egy — mondhatni — talán még az „egyszerű” antiszemitizmusnál is súlyosabb bűn, eredendő szellemi és erkölcsi vétek feltételezése, látomása. Ennek magva abban rejlik, hogy a szerző szerint Németh László volt az, aki az Ady-korban még létezett magyar—zsidó szellemi „kiegyezést” megkérdőjelezte, illetőleg az addigi zsidó asszimilációs „status quót” — új követelmények beiktatását szabva feltételül — felmondta. Méghozzá már a húszas évek végén: ominózus Ignotus-tanulmányban „Németh László új korszakot jelző Ignotus-rajza — írja Ungvári — az asszimilációs egyezség újratárgyalásának és felmondásának kritikus felvonása volt, Ignotus jelképpé növekszik benne: egy saját érdekeinek képviseletében honfoglalásra készülő raj vezéreként a zsákutcás magyar fejlődésben.” (229. o.) S már Ungvári — még mindig — jóhiszeműnek állítja be Németh magatartását (továbbra is méltányolja, hogy szembefordult a „nagyidai antiszemitizmussal”, megerősíti, hogy Németh nem azonosította a kapitalizmust a zsidósággal, a zsidó tőkével, azt is elismeri, hogy diagnózisai nemegyszer „mellbevágóan” igazak), mégis: Németh — így Ungvári — „érthetetlenül” félreértelmezte „a zsidóság—magyarság viszonyt” (azzal például, hogy a numerus clausus torz törvénye következményeként megemlítette a „zsidó reváns” várható veszélyéi is [279. o.]). Szép fejezetként említi a magyar és a zsidó szellemiség egymással érintkező lélekközösségét a Németh—Pap Károly szellemi kapcsolatban; viszont azt mondja, hogy az 1934-es nagy polémiában, a „különítményes”-per- ben „Németh a zsidó faji szolidaritás fellobbanásaként élte meg a vitát. Akit pedig Shylockként jellemeztek, Hatvany és társai rádöbbenhettek, hogy az új s korlátozott asszimilációs ajánlat könnyen visszavonható. [...] A *különítményes«- vita [...] nemcsak epizód volt Németh pályáján, hanem a Hatványéhoz mérhető sértődöttségtől felerősítve, művének egyik vezérmotívumává vált [...] A harmincas évek végén Németh László már nem hitt a mégoly korlátozott asszimilációban. Csak a teljes felolvadás, a kulturális amnézia kínálhat megváltást. A bolygó Ahasvérusnak pusztulnia kell a feltámadás esélyéért.” (344—345. o.) Innen pedig egyenes az összeköttetés a Kisebbségben és a Szárszói beszéd zsidópasszusaival — rögzíti Ungvári Tamás —, hogy majd (1945 után) megkezdődjék a tabuk, az elfojtások és a kompenzációk (több