Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - Mezey Katalin: Öt felderítetlen óra (novella)
Öt felderítetlen óra Ancsur sír és levest melegít, de én nem eszem, habár már nem sírok. Lefektetnek. Ahogy a párnára hajtom a fejem, elalszom. Nem régen alhatok, mikor anyám harsány hangja felébreszt. Nevet, mesél, edényekkel csörömpöl. Fülelek, de a szobából kimenni nem merek, mert még nem jöttek felkelteni. Tulajdonképpen megszokott, mindennapi a konyhából felszűrődő zaj, gondolkodnom kell egy ideig, hogy miért is olyan furcsa? Aztán eszembe jut a nyomasztó délelőtt, Ferike elveszése, de csak mintha álmodtam volna, mert hiszen akkor anyja nem harsogna ilyen vidáman, nagymama nem kontrázna jókedvűen neki. Még Ancsur meghitt zsörtölődését is hallani vélem. Álmodtam tehát az egészet. Milyen szerencse. És újra elalszom. Mikor felébresztenek, a másik ágyon Ferike szuszog. Ancsur felvesz, kivisz pisilni, felöltöztet. Suttog hozzám, nehogy felébredjen az a szegény kisfiú. A konyhában ebédel vagy uzsonnázik apu. Anyja ragyogó arccal, nevetve mesél neki. Apu ölbe vesz. Álmos vagyok, nem nagyon értem, miről beszélnek, csak azt érzékelem, hogy mindenki örül, engem pedig hiába, hogy magához ölel és megcsókol, alig vesz észre apu. Anyja történetét figyeli. Déli egy óra lehetett, amikor bejött a kapun. Fut elébe a Jenő, közben kiabál nekem, hogy megjött a Ferike, megjött. Fölkapja. Érzi, ej de büdös ez a kisfiú! Hozza nekem a karján és mondja, hogy alighanem bekakilt. Ferike öntudatosan morog, hogy nem kakilt be. Átveszem, megcsókolom, mondom neki, hogy ha bekakiltál, az se baj, csak hogy megvagy! Hogy találtál haza? Segített valaki? De ő rugdal, hogy tegyem le, tegyem le. Leteszem, akkor előrehúzza a suszterkötény zsebét, úgy mutatja büszkén, hogy tessék, itt van ni, Belenézek, és tényleg, a zsebében ott van egy jókora... Nagyon megbántódott, hogy kinevettük. Hát még a kakiját is hazahozta. Valahol útközben kellett neki, hát elvégezte, aztán szépen zsebre vágta a dolgot, mert az ilyesmit nem hagyja csak úgy ott maga után az ember. Semmit se mondott arról, hogy hol és merre járt, de szinte biztos, hogy egyedül mászkált öt óra hosszat, míg haza nem talált. Édes jó Jézusom, mondja Nagymama, tudtam, hogy nem hagysz el minket. Micsoda esze van ennek a kisfiúnak, tartsa meg az Isten. Egyedül hazatalált. Öt óra hosszat kóborolt egyedül egy négyéves kisfiú. Pedig, mesélik, hogy még az iskolások is hányszor eltévednek. Sosem járt egyedül arrafelé. Mindig villamossal vagy busszal megyünk a templomba is. Nem, hát azért a templomba gyalog is szoktunk menni, de nem a kertészetből, mégis hazatalált... Hát ehhez tényleg az Úr Jézus kegyelme kellett... meg is adom a Szent Antalkának, amit ígértem. Még sosem hagyott cserben... Ferike átaludta a délutánt, az estét, aludt reggelig. Másnap hiába kérdezgetem, semmit se mesél. Nem mondja el, merre járt nyolctól egy óráig étlen-szomjan, egyedül, hol szállt le a villamosról és aztán hogyan talált haza. Akárki kérdezi, mogorván hallgat. Nem dicsekszik, nem is büszke a sok dicséretre, lelkendezésre. Szemlátomást zavarja az, ami nagy nevetések közepette napokon át mindannyiszor szóba kerül, valahányszor az elveszés. Valamit elhibázott.
