Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Mezey Katalin: Öt felderítetlen óra (novella)

Öt felderítetlen óra

mindig mindennek ő az oka. Kötényzsebéből előhúzza a zsebkendőjét, amit minden este kimos és a mosókonyha csempéjén vasaltra szárít, törli a könnyeit, aztán gondosan összehajtogatva ismét zsebre teszi.

Jenő tanácstalanul néz, a homlokát dörgöli. Bárcsak itthon lenne a Mezey úr, a kocsival egykettő megtalálnánk Ferikét, mondja. De nincs itthon, elment reggel a teherautóval, elvitte az embereket is. Senki sincs itthon.

Leguggolok, a kavicsokat, az üvegdarabkákat, az ágtörmelékeket piszkálom a földön, a hangyákat figyelem, mint máskor is, ha nincs jobb dolgom. A jéghideg ijedtséget, ami akkor markolta össze a mellkasomat, amikor Ferikét elvitte a villamos, még mindig érzem, aligha tudnék egyetlen szót is kinyögni. A fejem teljesen elzsibbadt.

Mi lesz most, mi lesz most, kérdezgeti bennem valaki és nagyon félek. Úgy érzem, soha többet nem kerül meg a bátyám. Bekövetkezett „a baj”, amiről annyit hallottam már, megtörtént, amitől mindig mindenki féltett bennünket. Ha tudnám, mi az, azt mondanám, hogy deja-vu érzésem van. így csak az dobol bennem, hogy megtörtént, megtörtént, mi lesz most, mi lesz most?

* * *

Kiszaladok a kertészet kapuján a Júlia utca és a Szilágyi Erzsébet fasor sarkára, nézek a Torockó utca felé. Biztosra veszem, hogy a következő pillanatban meglátom bátyám kék köténykés alakját, ahogy rövid, puha gyereklábaival épp az utolsó lépéseket teszi meg, mielőtt hazaérne.

Miért épp ebből az irányból várom, nem tudom. Pedig a másik irányban tűnt el, arrafelé, amerre a villamos éles keréksikoltással bekanyarodik. Talán könnyebben elképzelhető, hogy a békés, csendes Júlia utca mélyéről előkerül, mint a sokféle forgalomtól zavaros Szilágyi Erzsébet fasorból. De a busa fejű kisfiú helyett csak a most egészen néptelen járdát látom: a vadgesztenyefák terjeszkedő gyökereitől göröngyös aszfaltutat, amely szürke és üres. Fölébe gubancolódik a kerítést vastagon benövő futósóska, fehér, áttört fürtök lepik el a kacskaringósan magába gabalyodott folyondárt. Várakozásomban csalódva letépek egy-egy sötétzöld levélkét és megrágom, hogy ismét megbizonyosodjam kellemes, savanyú íze felől. Anyja szerint ez a növény nem futósóska, sőt, nem is sóska. „Poligónum”. Evvel a szóval nehéz mit kezdeni, sokkal egyszerűbb lenne, ha sóska lenne, hiszen a levelének sóskaíze van, mint a sóskaágyásokban zöldellő leveleknek. Egy kicsit anyjával vitatkozom, amikor csupán a sóskaíz kedvéért is megeszem egy „poligónum’-levelet, amit amúgysem szabadna, mert poros, piszkos, biztos megint valami nyavalyát kapok majd tőle. Kérjek inkább kenyeret, ha éhes vagyok. De most hiába kérnék, a kertészetben nincs ennivaló, haza pedig nem mehetünk. Várjuk Ferikét.

Kiszaladok tehát újra és újra a sarokra, reménykedve, hogy végre feltűnik. Magam előtt látom közeledő alakját: néha egyedül, fejét lehajtva, mintha nehéz lenne, néha anyjával együtt remélem: fogja a kezét, és összehúzott szemmel néz fel rá, hallgatja, figyeli a gyöngyként pergő szavakat. Aztán szembesülni kényszerülök a borús délelőtt fényében a poros, poligónumos kerítéssel és az üres járdával.

Nagyon sokára, csöndesen és csüggedten jön meg anyja. Mintha útközben