Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - Umberto Eco: Az irodalom néhány funkciójáról (esszé)
Az irodalom néhány funkciójáról legellenőrizhetetlenebb késztetéseink sugallnak nekünk. Ez nem így van. Az irodalmi alkotások annyiban bátorítják a szabad interpretációt, amennyiben diszkurzusuk többszintű olvasatot tesz lehetővé, és mind a beszéd, mind az élet kétértelműsége elé állítanak. De ahhoz, hogy boldogulhassunk ebben a játékban, mely szerint minden generáció másként olvassa az irodalmi műveket, mély tisztelettel kell viseltetnünk az iránt, amit egy írásomban a szöveg intenciójának neveztem. Egyrészt úgy tűnik, a világ „csukott” könyv, egyetlen olvasatot tesz lehetővé, ha egy törvény kormányozza a bolygók gravitációját, legyen az akár helyes, akár hamis; e párhuzam alapján a könyv világa nyitott világként jelenik meg előttünk. De próbáljunk meg józan ésszel megközelíteni egy narratív művet, s vessük egybe a róla tehető kijelentéseinket azokkal, amelyeket a világról teszünk. A világról azt mondjuk, hogy az egyetemes gravitáció törvényei azok, amelyeket Newton állapított meg, vagy hogy Napóleon valóban Szent Ilona szigetén halt meg 1821. május 5-én. S mégis, ha nyitott szelleműek vagyunk, mindig készséggel újravizsgáljuk meggyőződéseinket, mihelyt a tudomány a nagy kozmikus törvények eltérő tételét teszi közzé, vagy ha egy történész ismeretlen dokumentumokra lel, s azok azt bizonyítják, Napóleon egy bonapartista hajón halt meg, menekülés közben. Ezzel szemben a könyvek világában az olyan kijelentések, hogy Sherlock Holmes agglegény volt, Piroskát megette a farkas, de aztán a vadász kiszabadította, Anna Karenina öngyilkos lett, örökkévalóan igazak maradnak, és sohasem cáfolhatók senki által. Vannak, akik tagadják, hogy Jézus Isten fia volna, mások két ük történeti létezését, megint mások fenntartják, hogy ő az Öt, az Igazság és az Élet, s végül vannak, akik úgy gondolják, hogy a Messiásnak még el kell jönnie, és mi, bármi legyen is a véleményünk, tisztelettel viseltetünk ezek iránt az álláspontok iránt. De nem járna tisztelet annak, aki kijelentené, hogy Hamlet feleségül vette Ophéliát, vagy hogy Superman nem Clark Kent. Az irodalmi szövegek explicite kimondják azt, amit sohasem kérdőjelezhetünk meg, de a világtól eltérően, szuverén eréllyel jelzik, mi az, amit bennük fontosnak kell tartanunk, s mi az, amit nem tehetünk szabad interpretáció tárgyává. A Vörös és fekete 35. fejezetében megtudjuk, hogy Túlién Soréi elmegy a templomba, rálő De Rénalnéra. Miután Stendhal megjegyzi, hogy remeg a karja, elmondja, hogy Julién első lövésre nem találta el áldozatát, ezért lőtt másodszor is, és a hölgy akkor földre zuhant. Most képzeljük élt a remegő kar s a semmibe tévedő golyó látszatra arra vall, hogy Julién nem a gyilkosság határozott szándékával jött a templomba, hanem zavaros szenvedélye késztetésére. Ezzel a magyarázattal szembeállítható egy másik, az, hogy Juliennek kezdettől fogva szándékában állt ölni, de gyáva férfi. A szöveg lehetővé teszi mindkét interpretációt. Tegyük fel, valakit az foglalkoztat, vajon hová lett az első golyó. Érdekes kérdés a Stendhal-rajongók számára. Ahogy a Joyce-rajongók elmennek Dublinbe, s megkeresik a gyógyszertárat, ahol Bloom a citrom alakú szappant vehette (hogy kedvére tegyen a zarándokoknak, a gyógyszertár, mely megjegyzem, valóban létezik, elkezdte újra készíteni ezeket a szappanokat),
