Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Pomogáts Béla: Tükör és minta (esszé)

Tükör és minta

A magyar irodalom karakterével ismerkedő külföldi olyan parabolát kap oktatásul, amely — miként a pár vonással megrajzolt arc- és jellemképek — egyetlen merész lendülettel húzza meg az ábrázolni kívánt jelenség karakterét. A valóságos képen mindez nem sokat módosít: a magyar irodalom nyolc évszázados története során valóban igen gyakran kényszerült arra, hogy a nemzeti élet első számú intézménye, a közös törekvések első megfogalmazója és állandó képviselője, történelmi érdekek letéteményese és nagyszabású feladatok valóra váltásának szervezője legyen. És noha a jelenben működik, remélhetőleg jól működik a vízügyi hivatal, és léteznek szorgalmas kormányzati hivatalok is, ez még nem jelenti azt, hogy irodalmunk minden további nélkül visszavonulhat a művészeti élet és alkotómunka belső körébe, s felhagyhat azzal a kezdeményező, javaslatokat tevő, közös cselekvésre mozgósító és a közélet minden dolgában szabadon bíráló tevékenységével, amelyet hagyományosan vállalt és végzett küzdelmes történelme során.

A jelenről beszélek, és aki körülnéz a szellemi életben, az bizony megállapíthatja, hogy irodalmunk ma egyféle identitászavarral küszködik. Az elmúlt évtizedekben, az imént vázolt hagyományoknak megfelelően, irodalmunk kétségtelenül a nemzeti élet és szellem első számú letéteményese volt, az írószövetség közgyűlései vagy az írószövetségi választmány összejövetelei amolyan „kváziparlament- ként” tevékenykedtek, minthogy valóságos népképviselet híján elsősorban ezeken a fórumokon kaptak hangot a magyar nép panaszai és kívánságai Az irodalmi életnek ezt az erősebben átpolitizált szerepét mára minden bizonnyal feleslegessé tette a bekövetkezett történelmi fordulat: elvégre, ha létrejöhetett a magyar jogállamiság, működik a magyar népképviseleti országgyűlés, nincs szükség arra, hogy az írószövetség pótparlamentként végezze a dolgát és az irodalom a nemzeti szuverenitás, első számú intézménye legyen.

Mégsem valószínű, hogy az írók, mint azt sokan tanácsolják, hajlandók lennének egyszerűen visszavonulni a műhely zártabb világába. Nemcsak az írópolitikusokra vagy politikus írókra gondolok, ilyenek különben bőven találhatók mind a kormányzati, mind az ellenzéki oldalon. A politizáló, kivált a politikai pártok elkötelezettségében csatározó írástudó kissé gyanús és ellenszenves személlyé vált az utóbbi évtizedben. Bizonyára nem véletlenül, minthogy az alkotómunka számára nélkülözhetetlen szellemi függetlenség és szuverenitás igenis megjelöl egy képzeletbeli határvonalat, amelyen túl ennek a függetlenségnek és szuverenitásnak a működése megkérdőjelezhető. Kétségtelenül akadnak írók, akik már régen átlépték ezt a bűvös vonalat, és ma már inkább a politikának: a hatalomra jutásnak, a hatalom megtartásának, mint az irodalomnak, a szellemnek az emberei. Megfigyelhető, hogy a politikai pártok csatározásaiban, a hatalom megszerzéséért vagy megtartásáért folyó küzdelmekben elmerülő írók mint írástudók is sokat veszítettek a pártpolitikai szerepvállalás nyomán. Szövegeik logikai és stiláris erejének észrevehető hanyatlása legalábbis erre utal. Kár értük, ugyanis a szellemi életben (is) fellépő személyiség belső és külső szuverenitása olyan értéket jelent, amelyet éppen a nemzet és a nemzeti kultúra érdekében szükséges volna fenntartani.

Az irodalomnak, mint szellemi és nemzeti intézménynek azonban akkor is van közéleti, sőt (nem félek a szótól) politikai szerepe és jelentősége, ha maguk