Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - ÉRDÉLYI ZSUZSA KÖSZÖNTÉSE - Fried István: Univerzalitás és egyediség
Univerzalitás és egyediség tozás (megint csak tagadva a XIX. századtól kezdve oly agresszíven jelentkező szempontot) alárendelődött ama igénynek, amelyet a rendi, oktatási, hierarchiára vonatkoztatható szándékok és az egyházi univerzalitást előbbre tartó szűkebb érdekek szabályoztak. Mindazonáltal éppen nem beszélhetünk az egyedi tagadásáról, hiszen a magyar, a latin, a német és a szlovák iskoladrámák, illetőleg a Lukács István földolgozta Mária-siralom az anyanyelvi kultúra alakulástörténetét siettették a nyelvileg-műfajilag tökéletesebb megoldások felé. Az univerzalitás nem az egyedi, inkább a rész szerinti ellenében körvonalazódik, megteremtődik az a művelődési szemlélet, szorosabb értelemben véve: poétikai szabályrendszer, amely az iskolás retoriká(k)ra épül, de amely elég rugalmasnak mutatkozik, hogy majd belőle táplálkozzék az anyanyelvi irodalom. Innen talán nem lépünk nagyon messze, ha Erdélyi Zsuzsa kutatásaira vetünk egy pillantást. A népi vallásosság különféle megnyilatkozásait gyűjtötte egybe; s ami ennek a dolgozatnak nézőpontjából elsőrendűen fontosnak tetszik: előbb nem maradt meg a magyar nyelv határain belül, utóbb nem maradt meg a mai, a történeti országhatárokon belül. Amivel egyben az is dokumentálódott, hogy a kanonizálódott, „egyházilag” hitelesnek elfogadott vallásosság és műfajai mögött vagy alatt, sokáig észrevétlen létezett egy másik, feltehetőleg „ősibb”, „egyedibb” vallásosság, amely egyfelől korai történeti/nyelvi emlékeket őrzött, és ebből kikövetkeztethetően másfelől egy korábbi szokás/gondolatvilágot rejtett, de ezzel együtt nem függetlenedett teljesen attól, ami a templomban, illetőleg később az iskolában (például a hittanórán) elhangzott. A kétféle elgondolás keresztezve egymást, Erdélyi Zsuzsa kutatásai nyomán teljes bizonyossággal állítható: nemcsak magyar nyelvterületen, hanem a szomszédos, a magyarsággal együtt élt/élő népek szóbeliségében, kéziratosságában is. Hogy Vilko Novak kötetével, a Szlovén népi imádságokkal (Slovenske ljudske molitve) hogyan erősítette Erdélyi Zsuzsa munkásságának tanulságait, arra ezen a helyen csupán egy röpke utalásra telik. A komparatisztika tudománytörténete nem kevésbé hangsúlyozza a különféle nyelvterületek párhuzamos műfajtörténetének messzire vezető téziseit. Az orosz kutatás összehasonlító eposzelemzései, mindenekelőtt a magyar tudományosságban is jól ismert Zsirmunszkijéi, termékeny szempontokat kínáltak a komparatisztika módszertani megújulásához. Arról eddig kevesebb szó esett, hogy Erdélyi Zsuzsa „folklorisztiká”-ja hasonlóképpen bevonható lenne a komparatisztika historiográfiájába, mivel különféle nyelvű imádságok, vallási műfajok szembesítő vizsgálatára hív föl. A magyarság és a szomszédos, együttélő népek szóbeli kultúrájáról szólva akár a bartóki megállapítás is előlegezhető lenne a dallamok állandó kereszteződéséről és visszakereszteződéséről, mint ahogy Lukács István elemzéséből szintén az együttélő, együvé kényszerült népek kultúrájának érintkezése olvasható ki. Erdélyi Zsuzsa gyűjtése „nyelvi műalkotások”-at tartalmaz, a szóbeliségben és kéziratosságban is rögződött egy terminológia, a folklór alkotások nyelvi fordulatai olyan állandó kifejezéseket örökítettek, amelyek „retorikája” még további értelmezésekre vár. Mint ahogy a népi vallásosság(ok) szerkezetéről messze nem tudunk még mindent, a gyűjtött anyag mindenesetre azt sugallja,
