Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Gion Nándor: Kevesebb, mint három perc (elbeszélés)

Kevesebb, mint három perc

gyűrött arcú öregedő férfiak, ők hangosan beszélgettek. Ekkor jártam először a Lesz Vigaszban, de egyből megállapítottam, hogy törzsvendégek, igen fesztelenül viselkedtek, szellemeskedtek a csapossal, közben régi élményeiket elevenítették fel az egykori javítóintézetekről, az emlékek mindenképpen jól illeszkedtek mostani külsejükhöz, futó pillantást vetettem a szerelmespárra, és átvillant az agyamon, hogy én szeretteimnek semmiképpen sem tanácsolnám, hogy aranygyűrűkkel megpakolva merengjenek hosszasan ilyen és hasonló környezetben.

Kihozták italainkat, koccintottam Dominikával, sok sikert kívántam neki éjszakai portyázásain, nem állhattam meg azonban, hogy burkoltan ne utaljak arra, talán mégis célszerűbb lenne nagyobb gondot fordítani egyetemi tanulmányaira, terjengősen elmagyaráztam, hogy hosszú távon ez mindenképpen biztonságosabb befektetés még anyagi szempontból is. Jó szándékú okításom közben az egyik törzsvendég elvitte a kiürült söröskancsókat a söntéshez, frissen telicsapolt korsókkal egyensúlyozott visszafelé, és meglökte az asztalunkat, a konyakos poharam felborult. Rosszat sejtettem, megtapasztaltam már néhány kocsmai kötözködést. A törzsvendég a habos korsókat barátai elé rakta, majd visszajött az asztalunkhoz Hajlott háttal állt meg mellettünk, az arca nemcsak gyűrött, hanem borostás is volt, öszes, szürke szőrzete kicsit tisztátalannak látszott. Ehhez képest meglepő udvariassággal szólalt meg.

— Elnézést kérek, uram, a kellemetlenségért — mondta. — Higgye el, nem szándékosan történt.

Továbbra is kötözködési szándékot érzékeltem, de azért békülékenyen azt mondtam:

— Elhiszem.

— Engedje meg, hogy hozzak egy pohár konyakot.

— Nem szükséges — mondtam megbocsátóan. — Alig volt már a poharamban. Majd rendelek magamnak egy másikat.

A borostás arc elkomorult.

— A tisztesség azt kívánja, hogy fizessek ügyetlenségemért. Kérem, ne utasítson vissza és ne sértsen meg.

Rossz érzéseim még nem múltak el, ezért ráhagytam.

— A világért sem szeretném megsérteni.

Elégedetten bólintott, a söntéshez ment, hozott egy pohár konyakot, az asztalra tette, majd visszatért társaihoz és söréhez.

Ámulva néztem utána, ő volt a legönérzetesebb és legudvariasabb korhely, akivel valaha találkoztam. Azután ámulva néztem a tüskehajú sportember után, aki kiment az utcára, beült egy sötétbordó színű hatalmas autóba, és elhajtott. Könnyező szerelmét a Lesz Vigaszban hagyta a rengeteg arannyal.

A nagy bámészkodásban teljesen elfelejtettem, hogy hol is tartottam Dominika okításában, ő azonban kisegített, folytatta, ahol én abbahagytam. Elismerte, hogy az egyetemi végzettség hosszú távon talán biztosabb jövőt ígér, csakhogy ő rövid távon is biztonságot akar teremteni magának, meg aztán szereti a mozgalmas életet, elég fiatal és elég szép hozzá.

— Üljetek át az asztalomhoz — mondta ekkor halkan és kissé fátyolos hangon az aranyozott hölgy.