Irodalmi Szemle, 2001
2001/4 - MARGÓ - Zalabai Zsigmondi Filosznapló
Zalabai Zsigmond kézikönyv (Enciklopédia Kiadó, Bp. 2000) tudja. Nem N. Tóth Anikóé, hanem a megkülönböztető betűjegy nélküli Tóth Anikóé, aki budapesti illetőségű (mint azt könyve kiadójának igazgatója, Szigeti László közölte velem). Tóth Anikó viszont a miénk: szlovákiai magyar alkotó, s a Tamarindusz című mesegyűjteményt (Dunaszerdahely 1994) valóban ő írta. — A tanulság? Nem moshatók egybe az egymással rokon nevek, mert az még „profi” könyvtárosok esetében is zavarhoz vezethet — lásd az OSZK katalógusának készítőit! * * Elvezettel olvasom újra, az irodalmi topográfia jegyében, Kovács Sándor Iván Vágy és emlékezet (1996) című kötetének Tátra-tanulmányát („Kárpát szent bércére”, Tátra-nyomok a magyar költészetben). De bármilyen gazdagon adagolja is a régi magyar irodalom kiváló kutatója adatait, hiányérzetem — nem is kicsiny! — támad, mert nem szerepel áttekintésében az a Sajó Sándor, aki A Felföld címmel ellenverset írt Petőfinek Az Alföld című költeményére: Szép vagy, édes hegyvidékem, Legszebb vagy te énnekem! Képed annyi változatban Kél, száll érző lelkemen! És bár itt, a rónaságon Éltem itt is jó napot, Visszasírom azt a völgyet, Amely egykor ringatott... Sajó Sándor, Ipolyság lankás tájainak a szülöttje, meleg szeretettel csüngött gyermekkori pátriája színhelyén. A tarpataki-völgyben című tátrai verse figyelemre méltó költemény; 1904-ben a Kigyá-ró-pályázaton jutalomban részesült, 1905-ben pedig a Petőfi Társaság által díjazott opusz. A Tarpatak- völgy — amelyet egyébként Csontváry is megfestett —, a természet e lenyűgöző csodája ilyen sorokra ihlette — versének befejező strófáját idézve — Sajót: Óh, minden nagyság búra van teremtve, Emberszív éppúgy, mint a bércorom; Egy névtelen gyász elfojtott keserve Felhődzik minden fennkölt homlokon; A völgyi tájon virulhat az élet, A magas bércen örök a ború — Közönséges szív gyönyöröknek élhet, De a nagy lélek mindig szomorú... Hogy tudós kollégám — aki különben a Hét évszázad magyar versei újabb kiadásának a szerkesztője is — a szolid másodvonalba tartozó, ma is olvasható Bartók Lajos (1851—1902) Kárpáti emlékek (1885) című verseskötetét nem ismertette, az,, az ember feje nem káptalan” érthető igazságára is visszavezethető. Ám az már több mint hiány, mint filológiai feledékenység, hogy költészeti Tátra-topográfiájában nem idézi föl a magyar líra legnagyobb
