Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Téli áradás hogy vesztettem ismét! De hát nem tehetem, Liza. Nem hagyhatlak magadra, Lizácska, téged szeretni kell, boszorkány vagy, jól tudod, ismerlek én! De azt is tudom, hogy szeretni kell téged, hogyan engedhetném hát, hogy ismét elvigyen..?! Akkor valamilyen elemien mély, szinte őrült bizonyossággal éreztem, hogy őszinte, oly őszinte, hogy kiszolgáltatja magát, annyira meg akar győzni. S ez meghatott. Abban a pillanatban kész lettem volna hallgatni rá. Ha magával hív, elmegyek! De hát az estének még nem volt vége, azonkívül azt is éreztem, hogy ez csak az egyik énje, az őszintén kétségbeesett, míg a másikat nem ismerem, bár tudom, hogy létezik. Már úgy szorítja, bizonyára öntudatlanul, a kezem, hogy majd el töri. A lehelete borszagú, s mintha lázas lenne, árad belőle a vágyakozás! Ha most ketten lennénk, tehetne velem, amit akar. Barabás jelenléte azonban lehetetlenné, szinte nevetségessé teszi a gondolatokat. Kimérten ül és nyugodtan, hidegen figyel bennünket, közönnyel a tekintetében. Fékezett indulata mellett szánalmat látok a szemében. Sajnos, nem alaptalanul. Ó Gondterhelt, ha egy kicsit más lennél! Hiányzik belőled, ami túlteng Barabásban, a kemény önbizalom, a nyugodt erő. — Erősnek hiszi magát... — folytatja, mintha olvasna a gondolataimban —, hatalmasnak és legyőzhetetlennek hiszi magát, úgy véli, a világ ura..! Pedig csak céltudatos. Buldogtermészetű, amit megfog, már nem engedi el, úgy véli, az övéJ De hiszen legyőztek, Barabás, csúfosan vesztettél ismét, bár jó képet vágsz hozzá, mintha semmi nem történt volna., mintha tudnád, hogy újra eljön a te időd De hiszen nem vagy igazgató, ahogy én sem, komám., a mi időnk lejárj — Magadról beszélj!... — kiáltott rá nyersen és olyan indulatosan, hogy csak bámulok. Egy pillanatra elveszíti türelmét és kitör, hát ez is Barabás? Majd szinte azonnal visszafogja magát, tekintetében lenézéssé és megvetéssé silányul a szánalom. Minden gesztus önuralomról és büszkeségről árulkodik. Gondterhelt azonnal elhallgat, megbámulja Barabást, mintha először látná, akárha új felismerésre döbbenne, majd jámboran, szinte elégedetten elmosolyodik és magához von engem, szertartásosan arcon csókol. — Oké, Barabás, helyben vagyunk... kitört az alvó oroszlán... Mégis csak ember vagy, komám! De hogy én... hogy magamról...? De hát minek, hiszen ismertek? Árnyak közt járok és néha leiszom magam, élek. Sérthetetlen vagyok, mert mindent megbocsátok, nem ismerem a gyűlöletet. A legfontosabb azonban, hogy tudok szeretni, Barabás testvér! Úgy szeretek, hogy egész lényem felolvad a szeretetben, megsemmisülök a szerelemben, és azt is megsemmisítem, akit szeretek. De ez... boldog megsemmisülés. Megéri... s Liza tudja ezt...! Ma engem választ, nem veled megy haza... ma én kísérem el őt...! Aztán mintha összeomlana, már csak velem törődik. — Egykor valamikor... Lizácska, ismered a legendát, mítosz inkább... így modernebb és korszerűbb... tehát a mítosz szerint egykor Pilátus is választott... mérlegelt és választott, Krisztus vagy Barabás?... Tudjuk persze, igazából mégsem választhatott, a zsidó vének döntöttek helyette, és ők a lázadó, felkelő rablót választották, az elnyomás ellen küzdő rebellist... mert tudták, hogy az ellenállás dühe csak benne élhet tovább...! Te magad választasz, Liza... vének nincsenek melletted és a lázadás sem létszükséglet talán... ugye, te engem
