Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Téli áradás hogy a Kft. vezetőségében néhány egykori funkcionárius ül és a társulás tőkéjében a múlt idők papalásai érdekeltek. A nyom meglepő, ám nem kizárható! A letűnt rend exponensei egyre gyakrabban jelennek meg tekintélyes privatizőrök és sikeres vállalkozók személyében mint nagymenő üzletemberek. Bár nevük véletlenül merül fel, mert általában társtulajdonosok és igazgatótanács-tagok burkoltságában húzódnak meg, vezérigazgatóságok jótékony homályában és magánbankok bűvöletében élnek. Telekkönyvek és tulajdonjogi bizonylatok mezőin virulnak, kevesen ismerik őket. Csak a televíziónak a felső tízezerről szóló műsoraiban bukkannak fel néha, mint az új nemzeti tőkésosztály. Gondterhelt képes elindulni ezen a szálon. (Barabás ötlete.) A régi időkből akadhat néhány ismerőse, aki összeköttetései révén talán eljut a Pannon Kikeletig. Ó, a Gondterhelt, ha nem sértődött meg! Liza akkor is leszerelheti. Ó, a Lizácska, Gondterhelt bohón megerőszakolta volna, ám berúgott, mielőtt a tettekig elért. Csak Liza segíthet, Barabás beszél vele, a lány pedig felhívja a meddő idő sodródó emberét. — Hát persze... — Gondterhelt örömét érezni a hangján —, Liza drága, rohanok! Persze a... Vincellérhez..! Este nyolckor, Lizácska! Úgy örülök neked... Barabásnak nem tetszik a Vincellér. Méltatlan hely. — Na persze a képviselő úr... — Gondterhelt gúnyolódik, ám tovább örül Lizának és részben megegyezésre hajlamos —, finom ember. A népet képviseli, bár bensőjében megveti, irtózik a közönségességtől, mint ördög a tömjéntől!... Hallod, Liza? Marad a Vincellér, de nem az italozó, a földszint, ahol egyszerű emberek vágyaitól sűrű a levegő és súlyos a hangulat, ahol a tér kaotikus idegrángás és mennydörgő hangzavar, hanem az emelet. Fehér terítős asztalok mellett vacsoráznak tisztes, kis pénzű polgárok s a kiszolgálás tűrhető... A Vincellér emeleti vendéglőjében nyugodtan beszélhetünk... úgy örülök neked, Lizácska... Barabásnak megfelel az emelet, találkozzanak hát a Vincellérnél, mint egykor régen többször is... * ♦ * Amikor Barabás után beléptem az étterembe, azonnal megláttam őt. Két dolgot láttam rajta, már ivott és nagyon vár engem. Talán még keveset ivott, ám a szemében ott a fény, amit a bor ébreszt benne, arca egyébként komoly, szinte komor. A tekintete azonban leplezett, benső örömről árulkodik. Abban a pillanatban éreztem meg, hogy szerelmes belém. Máskor úgy véltem, tetszem neki, talán kíván, most éreztem meg, hogy szeret. De mintha maga sem hinné, hogy szeret, komorsága mögé rejti örömét. Vagy talán úgy gondolja, csupán képzelete egyik tárgya vagyok? Álmodozásai hálás témája, mint őszi estéken az utcákon a lovas árnyak vagy árnylovasok, melyekről annyit tud beszélni? Mint a Meister Züchtinger rettenetes pallosának komor villanása az idő mélyén? Nem, több vagyok annál! Érzem, minden nő megérzi ezt, mennyire vágyódik utánam, olyan erősen és szenvedélyesen, szinte kétségbeesetten, hogy az már szerelemnek nevezhető! Bonyolult helyzetében, amelybe a forradalom után
