Irodalmi Szemle, 2001

2001/3 - GYÜRE LAJOS HETVENÉVES - Ferdinandy György: Hidegháború (esszé)

Ferdinandy György

Hát nem. Az, hogy itt vagyok, csak valami szerencsétlen szerencse. Mert mint az árnyékom, ide is utánam jött a félelem és a gyűlölet.

Igaz, hogy én még így is szívesen látnám azt az embert. Még mindig közelebb állna hozzám, a maga rossz lelkiismeretével, mint egy talpig becsületes idevalósi paraszt. Végül is kilépett a játszmából ő is, akárcsak én. Lehet, hogy nem volt több, mint egy megtévesztett kiskatona. Egy a sokból, aki nem tud magának megbocsátani. Egyetlen igazi társam itt a szigeten.

Nem kerestem tovább, elmúltak az évek. Odaát azóta már amnesztiát hirdettek neki és nekem. Egy idő óta pedig megjelentek a tengerparton a keleti turisták. A mieink, mondanám, de ezek valahogyan mégsem azok. Tény, hogy őket sem keresem lent a szállodasoron.

Ezen kívül nem változik semmi itt a trópusokon. A bennszülöttek a telepen, a fehérek a támaszponton élnek, és időről időre megszállnak egy szigetet.

3. ELBESZÉLGETÜNK

Minden a sógornőm elharapott félmondatával kezdődött. Szegény bátyád is... mondta. Amikor nem kapott útlevelet...

— Mi történt vele? — kérdeztem.

Ez még a változások évében történt, az emberek nem voltak hozzászokva a hangos beszédhez. Ahhoz, hogy ezentúl be lehet fejezni minden elkezdett mondatot.

— Mi történt vele? — kérdeztem ingerülten.

— Kiborult — vonogatta a vállát. Nem mesélte neked?

Bátyám hónapokig betegeskedett. Figyelik őt — állította. Az utcában állt egy Volga. Követik — mondta — minden lépését.

Engem ez a rémtörténet őszintén szólva idegesített Mi van egy könyvtároson megfigyelni való? Micsoda nyuszi emberek! Bezzeg, ha bejárták volna a világot! Franco Spanyolországát, Haiti börtöneit Nem lennének ilyen kényesek.

De Gyulát, a bátyámat, szerettem.

— Az hogy volt? — kérdeztem tőle egy este, amikor végre kettesben maradtunk, harminc év után.

— Micsoda? — hunyorgott.

— Hát, amikor meghívtalak. Ma sem értem, hogy miért nem kaptál útlevelet.

— Kaptam volna — felelte, és ő is elharapta a mondatot.

— Csakhogy?

— Csakhogy nem lehetett.

— Te elmentél — mondta. Minden szót úgy kellett kihúzni belőle. — Szerencséd volt. Ezt te nem értheted.

— Hát ha nem mondod el...

Elmondta: beidézték. Hogy miért akar kiutazni. Hogy kihez és minek.

— Attól még jöhettél volna bátran.

Megrázta a fejét, és azt felelte: nem.

— Itt az útlevele! — mondták, de nem adták a kezébe. Soronkívül! — tették hozzá jelentőségteljesen.