Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - GYÜRE LAJOS HETVENÉVES - Ferdinandy György: Hidegháború (esszé)
Ferdinandy György Az Astoria előtt is ott lábatlankodtam, amikor felmásztak a tankokra a diákok. De azt már csak én tudtam, hogy csak azért keveredtem oda, mert ott volt a kiegészítő parancsnokság, és nekem minden hónapban le kellett pecsételtetnem a tartózkodási engedélyemet. Mennyit értettek mindebből? Nem tudom. De arra jól emlékszem, el kellett magyaráznom, hogy mi fán terem és mire szolgál a kokárda meg a karhatalom. A legjobban a halál érdekelte őket. Itt a szigeten a halál az egyetlen esemény, ami egy kicsit felrázza az embereket. Aminek — hogy úgy mondjam — jó sajtója van. Azt, hogy a Vadász utca torkolatában meglincseltek egy ávóst, többször is újra kellett kezdenem. A parlamenti sortűzzel pedig nem tudtak betelni. Hogy a karhatalom nem szemtől szembe, hanem a háztetőkről nyitott a felvonulókra tüzet. — Magára is? — kérdezte egy lányos arcú szerecsen. Újra meg újra el kellett magyaráznom, hogy a vérnek milyen sűrű, édeskés illata van. És hogy milyen borzalmas egy ilyen sortűz után a csend. Arra, hogy hogyan menekültem meg, már senki se figyelt. Hogy leszakadt a cipőm, miközben egymást tiporva rohant az árkádok alá a tömeg. Bicegve értem haza, és tenyeremből is hiányzott egy darab. De ezek már csak amolyan elhanyagolható részletek. — Na és mit szólt hozzá a mamája? — érdeklődtek udvariasan a gyerekek. Nem szólt ő semmit se, szegényke. Vizet hozott, kiáztatta a sebet. Mindez még csak hagyján. De azt, hogy mit jelentett azokban az időkben egy ávós, nem értette igazából senki sem. Igaz, hogy én sem segítettem valami sokat. Hát azok, ott fönt, a háztetőn! Akik lekaszálták a tömeget! Igen ám, de a mi házunkban is lakott egy ávós. Egy alezredes. Ez pedig lejött hozzánk, a pincébe, ahol éltünk, és arra kért, hogy rejtsük el őt. Mi pedig elrejtettük, minek letagadni! Hát szóval akkor, ezek szerint, az ávósokat hol meglincselte, hol pedig elrejtette az ember. — És maga? — mutatott rám a lányos arcú. Maga is lőtt? Maga is mészárolta az embereket? Az ilyen kérdésekre nem szoktam felelni. Nem egyenesen. — Nekem is volt puskám — mondtam A diákok felállítottak egy egyetemi századot. Emlékszem, három hadifoglyot kellett Óbudára kísérnünk. Hideg szél fújt, slattyogtunk keresztül a Margit hídon. Azután, az aluljárónál, elkezdett rohanni az a három katona. — Lelőtte őket? Ezen nevetni kellett: — Jaj, kisfiam! — feleltem. Jaj, Istenem, dehogy! A puskánk, ahogy mondtuk, dióverő volt. Kétméteres Lőttek is vele állítólag, még az első világháborúban De nekünk nem adott hozzá töltényt az egyetem — Hogy mit csináltunk? Hát kiabáltunk. Hogy ne szaladjatok, velünk biztonságban vagytok, ti szerencsétlenek! Ebből sem érthettek valami sokat ezek a trópusi gyerekek. Hát hős nem lett belőlem az ilyen epizódok után De valami mégiscsak
