Irodalmi Szemle, 2001

2001/3 - GYÜRE LAJOS HETVENÉVES - Ferdinandy György: Hidegháború (esszé)

Ferdinandy György

órám is, a születésnapomra vette anyám. De ezt a másik ereklyét a csempésznek adtam, aki átvezetett a határon.

Ennyi volt az egész, pontos a leltár. Jégeralsót és meleg harisnyát csak odaát, Ausztriában adott a Vöröskereszt. Félszázan háltunk tucatnyi apró, fűtetlen szobában. Hasonszőrűek, mondanám, de hiszen éppen ez az: társaim nem hasonlítottak senkire. Nem voltak közöttünk példának okáért se diákok, se munkásemberek. Kezdve azzal, hogy mindenféle elosztóhelyekről származott a ruhájuk, és hát a gúnyájukkal együtt a tartásukat is elveszítették. Hogy úgy mondjam, a jellegüket. Azok, akiket az egyszerűség kedvéért felkelőknek neveztek odaát, úgy grasszáltak itt, Ausztriában, mint az útonállók. Kamáslis, könyökvédős útonállók. A fejük búbján zergetollas tiroli kalap.

Napközben kiürült a tábor. Az étteremben reggeli után nem maradt csak egy-egy jobb család, akik telefonra vártak vagy böngészték a térképet. Egymás között csak németül beszéltek, magyarul vissza se köszöntek senkinek.

Délután lassan megjöttek a többiek. Mesélgették a kalandjaikat, számolgatták a pénzüket.

Ahhoz képest, hogy ez lett volna az áhított szabadság, nem volt valami felemelő itt Ausztriában az élet. A bőréből nem tud kibújni az ember. Hiába jut át drótakadályokon, aknazáron, vele jön, mint az árnyéka, a bizalmatlanság és a gyűlölet.

Karácsony este a vacsorához szeretetcsomagot osztogatott a Vöröskereszt. Az asszonyok elénekelték a Mennyből az angyalt, majd — ki tudja, miért — a Kossuth-nóta következett.

De itt, ebben a környezetben, még a közös éneklés se melegítette össze az embereket. A táborparancsnok, egy nagydarab, pléhfogú ember, bejelentette, hogy az ünnepség után megmotozzák a menekülteket. — Tudomásunkra jutott — mondta —, hogy árulók szivárogtak be közénk. Mi most átkutatjuk a szobákat. Leleplezzük az ügynököket.

Pontosan úgy, mint odaát. A pléhfogú elégedetten nevetett.

Ma sem tudom, hogyan jutottam fel a szobámba. Leemeltem az apró vaskályha fedelét, és bedobta a tűzbe apa tagsági könyvét. A kis piros füzet elbarnult, hajladozott a melegben. Mielőtt lángra kapott volna, kinyílt, és akkor, egy pillanatra, újra láttam apámat. Ül a tolókocsiban, szép, komoly ember. Az orrán a vékony, aranykeretes szemüveg.

Hát igen, elárultam őt. Akármilyen furcsa is, akármilyen hihetetlen, én ott találkoztam a zsarnoksággal, Ausztriában. Ott éreztem először a szégyent. Azt, hogy megaláztak. A rettegést és a gyűlöletet.

Azt szokták mondani, hogy aki kiment, az megúszta, amin a többi idehaza negyven év alatt átesett. Az, hogy úgy mondjam, tiszta maradt. Én, még ha lehetett volna, se kértem volna ebből a tisztaságból. De ráadásul nem is lehetett.

Havazik az Irányi utca torkolatában. Puha, fehér takaró fedi az úttestet, a járdát. Házakat, tankokat, embereket. Szemben, a Cukor utca sarkán, fényárban, a Centrál. Fél évszázadba került, mire megint kávéház lett a szétvert, kifosztott régi épület. De ott van újra. A dolgok mindig megtalálják a helyüket.