Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - GYÜRE LAJOS HETVENÉVES - Peter Karvaš: Premier után (elbeszélés)
Premier után Hamnet fia halála óta gyakran élt át súlyos válságokat, a terméketlenség, a szellemi tunyaság és a féktelen ingerültség korszakait, mások szerint ivott, meg hogy ész nélkül hajszolja a pénzt Az igaz, hogy társtulajdonosa lett a Globe-nak, sokat költött a New Piacé elnevezésű stratfordi nagybirtokra és így tovább, de minden más csak pletyka volt A karrierje kollégái és kortársai megítélése szerint túlságosan felfelé ívelő volt Bárhogy is volt, Mercutio szerepét, melyet Shakespeare állítólag a maga számára írt, ma egy bizonyos Leadam játszotta, egy alig ismert színész, aki kezdetlegesen és faragatlanul játszott A második felvonás jeles módon alakult, az a jelenet, melyben Júlia „fenn” van az erkélyen, Rómeó pedig „lenn” a kertben, várakozáson felül jól sikerült, a közönség lélegzet-visszafojtva figyelte, bár a fiú, aki Júlia szerepét alakította — valamilyen Innes — meglehetősen szerencsétlenül kétszer is belesült a szövegmondásba, Lorenzo atyát, vastag csuklyában, az Assisiből származó demokratikus érzelmű szentet mosolygós arccal kiválóan formálta meg alakítója — mint a délen honos, megcsontosodott konzervatív eszmék elleni nyílt, nem titkolt tiltakozást. Azt a nézőtéren ülő minden egyes gyermek is tudta, hogy Montecchióék alatt a szerző a wildshire-i fennkölt és büszke urakat érti, míg a Capulettek áttetsző fedőnévként szolgálnak az Effinghamek számára, és hogy itt a szerző bátran, sőt provokatív módon írja le kínos küzdelmeiket a middlesexi hírhedt földbirtokokért, melyek értelmetlenül már több nemzedék bevonásával folynak és sok százezer fontot emésztenek fel. A nézőtéren és a karzatokon dülöngéltek a kacagástól Júlia dajkájának (ez a szerző egykori szeretőjének, Terrensnének a gonoszkodó karikatúrája) bemondásain, és a körmüket rágták, amikor Rómeó Thybalttal párbajozott, akit nagyszerűen — hogy is lehetne másképp, hiszen negatív figura, s így könnyű — Radwell úr alakított, aki csak nemrég lett ide átcsalogatva a Swan Színházból. (A párbaj célzás a nemrég lezajlott Morton—Chafresbury afférra — ez napnál világosabb). A második szünet is igen jól sikerült. Sir Christopher lord Kimberley bemutatta reményteljes vidéki rokonát lord John Effinghamnek, a szélütést szenvedett pecsétőrnek, Charles Montagu Northcumberland-nek, a Towerben tevékenykedő királyi őrség parancsnokának, aki imént az elsősorban ülve szinte falta a szemével Júlia alakítóját, és további jeles személyiségeknek, akik majd egykor egyengethetik az ifjú Randolph útját az első szemesztertől a királyi igazságügyi miniszter pozíciójáig. A színpadon visszafoghatatlanul érett a tragédia. A harmadik szünet végén lord Kimberley a színház előcsarnokában rátalált a szerző két barátjára és kollégájára, Michael Drayton neves költőre, az Eklogák és a Báróháború szerzőjére, az alexandrinusok egyedülálló mesterére és Benjámin Jonsonra, a rendkívül tehetséges irodalmárra, nemrég még Cambidge csillagára, akiről közismert volt két nyílt titok, hogy ugyanis — rövid ideig — katolikus volt, és hogy diszkrét módon darabokat ír, melyeket egyszer műsorra tűznek majd úgy, mint ezt a mait, amely minden kétséget kizáróan William legnagyobb sikere a III. Richárd óta. — Én nem esküdnék meg erre — felelte Drayton komor képpel sir
